Jenei Gyula honlapja

Csala Bertalan

Megértése a tovacsorgó világidőnek

                                    mottó: „a folyóra bocsátott papírhajó felborul, / szétázik. a tengerhez, ahová a gyermek /szeretné, nem jut el” (Alakváltozatok)

Jenei Gyula a nyolcvanas évektől jelen van a magyar irodalmi életben, költőként, íróként, irodalomszervezőkét, az Eső folyóirat alapító főszerkesztőjeként. A Mintha ugyanaz nyolcadik önálló verseskötete, és első összegző költészeti műve, alcíme „Válogatott és új versek”. A kötetet nyitó Másutt esendőbb olyan ember ars poeticája, kinek napjai, mint a vízcseppek csorognak tova. Rezignált beletörődés a férfikorba, ez Jenei Gyula egyik hatalmassá növelt költői tapasztalata. Akad egy-egy pillanatnyi dühödt felmordulás („micsoda maszlagok!”), de végül az élet győz, menni kell dolgozni, otthon várnak a gyerekek. Szomorú és mégsem depresszív világlátás rajzolódik ki a Mintha ugyanaz több évet, feltételezem, évtizedet felölelő verseiből.
       A kötet hét jól elkülöníthető, önálló fejezetcímmel ellátott részre tagolódik, mindegyik „fejezet” címe egy-egy meghatározó vers. Megállnának önálló verseskötetekként is, így érdemes lineárisan végigvennünk őket. Az első rész magával ragadó verse az Öregek, amely festői képben (minden demagógiától és giccstől mentesen) foglalja össze, milyen is ma a vidéki Magyarországon kispénzű, idős embernek lenni:
„a bejárónál leszállnak a buszról, végiggyalogolnak
a rokkant dűlőn, kezüket nehéz szatyrok, évek
mázsái húzzák lefele, csecsemőléptük elfújja
a szél, elviszi, elfeledi az árokparti jegenye.
mennek némán, csak néha állnak meg, pihennek,
beleragadnak a sárba, a múltba, itt örök a múlt is,
beleragadnak a szemembe, reményük koszos
zsebkendőbe kötve. mennek, egyre mennek,
fölöttük megindul az ég, lábuk alól kibotlik
a dűlő, s fölröppennek a varjak a temető szélinél.”  
       Ahogy haladunk a fejezet-címadó mű felé (Gombostűre tűzi), egyre érthetőbbé válik az elsőre talán kissé erőltetettnek tetsző szikár hangvétel és tanáros precizitás. Mert itt mindez könnyed eleganciával párosul, ami a súlyos téma (öngyilkosság, elmúlás) remek kiegyenlítője. Nincs nyáladzás, de apokalipszis sem: megértése van itt a tovacsorgó, rendíthetetlen világidőnek. Mert az elmúlás szükségszerű és elkerülhetetlen, kecses is, mint ahogy a leveleket fújja az őszi szél. A Vándorstrófákban felbukkan a mélyről jövő irónia, és még magabiztosabbá teszi Jenei Gyula hangját. A költői játék a Nagy László és Radnóti szövegutalásokkal, a látszólagos könnyedség tulajdonképpen csak még mélyebbé teszi a műveket: „bezártam magam egy idegen városba / dermedt kezemben megköt az idő, / feljön a reggel, rám zuhan az este, / az ősz riadt, huzatos temető. / ki mer kérdeni csatakos lányokról? / az izzadt bugyikat ki tépi le? / ki sajnál megannyi árulásomért, / ha gerincem nem marad semmi se?(…)”
       A második „fejezet” címe kifejező: Kereső. A faluról városba kerülő fiatal értelmiségiek sajátos, helyzetükből fakadó érzésvilágát ragadja meg:
„mozdulatunktól megriad a langyos
víz; a bennünk kavargó indulatokat
magába tekeri az éjszaka. így is lehet
boldognak lenni: vágytalanul
hallgatni, amint a parti köveknek
ütődik az ősz. valahol sziréna
szól. fülledt vágyakat söpör a szél
a városból felénk. közömbös kézzel
simítod ki szememből a múltat.
szeretnünk kéne, míg dideregve
megjön a reggel, szeretnünk:
de csak nézzük egymást, ameddig
hosszú árnyékot vetnek a fák.”
       Az ifjúkori szerelmek hegeit immár férfiként még egyszer felnyitó és végleg lezáró Majd megérkezel teljesen más hang, érett, tárgyilagos — remek kompozíciót képez a rögtön utána olvasható Másként mesélnéd kíméletlen hangon elbeszélt profán testiségével. Jenei Gyula költészetének fekete-szürke egén csak ritkán tör át napsugár, amikor azonban remek iróniáját és finom játékosságát szabadon engedi, lenyűgöz. Mint például a fejezetzáró Feltételes mód versciklusban. Nők, nemiség, párkapcsolatok, néhány elegáns és határozott vonallal meghúzott jellemrajz. Az a kevés elejtett, meglehetősen súlyos utalás („fölhívnálak évek múlva / hogy elmondd, kitől van gyereked”), elsőre talán fel sem tűnik, annyira más ez a (látszólag) könnyedebb hang.
       A következő rész címe: Jó lenne már. Ahogy haladunk előre, egyre inkább értelmet nyer Jenei szikár, szinte dokumentarista megközelítése. Az összes itt szereplő vers a költő édesanyjának haldoklását követi végig. Olyan az egész, mintha egy sci-fiben látnánk a költő agyát és szívét működés közben. És éppen ez a szinte tudományosan érzelemmentes hangvétel adja meg a vers többféle értelmezési lehetőségét. A morális drámáét, amely túlmutat egyéni sorsokon: kötelesek vagyunk-e felelősséget vállalni a végsőkig valakiért, akit lehet, hogy nem is szeretünk? És bűn-e, ha nem szeretünk?
       A Nyugvóponthiány című vers nyitja az újabb szakaszt. A faluról jött srác most már vidéki kisvárosban családapa, és ez a kisvárosi lét a fő téma. Inkább fragmentumok ezek, amelyekből együtt áll össze a kép. A Parkok, terek ciklusa tökéletesen összefoglalja a kisvárosi létet: „galambok és lányok. költők eszmékkel, / bevásárlószatyrokkal. menetrend szerinti / korzózás, kiszámított találkozások, / munkanaphoz, hétvégéhez igazodó / véletlenek. lehet újságot olvasni, pénzt; / kutyát sétáltatni, babakocsit tolni, / ismerősökkel beszélgetni, nem ismerni / meg őket, vagy csak ülni és várni, amíg / az embert leszarja egy galamb.”
       A következő állomás címe: Versidő. Ha egy verscímmel kellene Jenei Gyula költészetét jellemezni, akkor az ebben található első versciklus címe lehetne talán a legfrappánsabb: Nem szomorú, nem vidám. Minden múlik, sok minden végleg el is múlik, és végül mi marad? Az otthonos, meleg reménytelenség. A Hajnali éberség tökéletesen összefoglalja mindezt, Anette von Dorste-Hülstoff Álmatlan éjének méltó, 21. századi párja. Mestermű. A másik „nagyágyú” Az időben rend van című, létösszegző nagyvers. A korok elmúlása egyszerre húsba vágón személyes tapasztalat és történelmi tény-élmény. A vágyak minimalizálódnak, a férfikor társas, esendő magánya visszhangzik csak, és én megint azt érzem, hogy Jenei Gyula lelkének egyik szegletében ülök csendben, és csak én hallom gondolatainak visszhangját. Olyan közel enged magához, hogy az már zavarba ejtő. De objektív stílusa, ridegsége miatt mégsem kényelmetlen ez a közelség.
       A soron következő Medencekényszer versei ezt a magabiztos hangot viszik tovább. A Víztükör ciklustól kezdve a fejezet összes verse olvasható egyetlen, monumentális költeményként is: szürke, téli hétköznapot ír le, a reggeli uszodázástól indulva (Víztükör, Hajnali lebegés, Medencekényszer) ki a késő téli utcára (Menetrend szerint, Befejezetlen múlt), a Tavaszi hóig: a sok félelem és bánat eltipródik az élet rohamában, mert az élet, a maga szürke egyszerűségében, végül mindig győz (szerencsére): „örvénybe forgatja napjaim az isten, s riadtan / kárognak a varjak: tél ez vagy tavasz? miféle / tréfa? hull a hó és olvad, megyek a fiamért / a bölcsődébe.”
       A befejező rész címadója: Gyónás. Mind a három itteni versben visszaköszön a Feltételes mód játékossága, és így szublimálja a valós időt. A gyerekkor, az eltűnt idő, a történelmi tapasztalat a képzelt jövőbe helyeződik, ami valós idő szerint a jelen (ez egyébként a verseket olvasva egyáltalán nem ilyen bonyolult ám, mint így leírva). Így lesz még abszurdabb a kisgyermek-felnőtt rácsodálkozása a pap furcsa mondataira, a világra, amiben él (illetve élne, negyven év múlva). A frenetikus röhögés és a drámai mélybe hullás persze itt is elmarad, a könyv azonban bezárul, és szép egészet képez így. Nincs hiányérzet. „(…) mint időn ütött lyukak / sok apró, fekete pörsenés / rugdalja elszántan a semmit, / végül minden elenyész. (..)” (Kép)

SPANYOLNÁTHA, 2014/6

http://www.spanyolnatha.hu/archivum/2014-6/58/papir-vaszon-deszka/megertese-a-tovacsorgo-vilagidonek-p-jenei-gyula-mintha-ugyanaz-cimu-koteterol-p-/3797/