Jenei Gyula honlapja

      Úgy tűnik, Kosztolányi Dezső költészetét Jenei Gyula több szinten is asszimilálta, amely belsővé tevésben a távolság kijelölése (a disszimiláció) is benne van. Halványan, olykor a korai Kosztolányi szóhasználatát és stilisztikáját. Az ilyen versbefejezés, mint például: „csak maradék láz, nyűtt artériák. / bolondok mind, akik nem feledték, / miről meséltek a szép máriák”, távolról megidézi A szegény kisgyermek panaszai visszaemlékezés-verseit. De ami ennél jóval fontosabb: a Mintha ugyanaz kötet meghatározó formaképzési elvét a Határtalanul című költemény, bár már-már eszményi megvalósulását más költőhöz köti („szeretnék írni olyan lágyan ömlő szabad / verseket, miként [...]”), e formaeszmény a legerőteljesebben szerintem a Meztelenül és a Számadás kötetből olvasható ki, még az 1930-as évek első feléből, az általam csak „domesztiált avantgarde-nak” elkeresztelt időszakból. De ami a leglényegesebb Jenei Gyula és Kosztolányi Dezső egymás mellé olvasásából, ami a közös: a múló idő múlásának mennél pontosabb könyvelése, a valaha volt jelen elmúlása, és ezért ontológiai megsemmisülése, az emlékek és az emlékezést segítő tárgyak és fényképek fölértékelése, a családtörténeti és az intim emberi viszonyok természetének hosszas, fontolgató mérlegelése, és ami a legfőbb, az Én eljövendő halálának a tudata. De mindezekről kicsit később, egyelőre igen röviden csak annyit, hogy a legtöbb és az általam legjobbnak érzett költeményfajta Jenei Gyulánál az eme eszmény jegyében írott költemények sora. Ami pedig talán a mostani költői formatörekvést illeti, azt hiszem, ezt a legutolsó, a Gyónás című kisciklus mutatja: hosszú sorokból, durva verstömbökből áll: a ciklus a gyerekkort a feltételes jövőbe helyezi!
     Térjünk vissza a válogatott/régi + új versek kérdésköréhez! A mi irodalmunk történetéből a válogatott és az új versek egy kötetbe szerkesztésére a másik, a Kosztolányi Dezsőétől igen különböző megoldást láthatunk. Első kötete, a Változtatnod nem lehet után kereken húsz évvel adta ki a Nyugat 1934-ben a Füst Milán Válogatott Versei kötetet. Az előszó után e könyv két részből áll: ÚJAK és RÉGIEK, vagyis a Kosztolányinál még működő időrendi elv (régebbi + mostani) itt megfordul, vagyis az új és válogatott költemények kötete (és nem a válogatott és újé). Itt Füst Milán már az előszóban leszögezi: a válogatás, a szelekció igen erőteljes volt, de amiket a régi anyagából beválogatott a kötetbe, azokat is jelentősen „javította” (majd az 1947-es újrakiadásban még tovább javította őket). Minden esetben közös, beleértve – lassan visszatérendő a tárgyhoz – Jenei Gyula Mintha ugyanaz című kötetét is, hogy a válogatott versek remek lehetőségeket adnak. A szelekció bizony Tajgetoszként működik a költemény-gyerekek számára: s ha vannak túlélők, igen fontos, hogy kik, azaz mely versek mennek át épen és sértetlenül a rostán, és melyeket korrigálja a költő. Amihez, ha már oka van rá, akkor joga is van. Csakhogy minden átírás azonnal fölveti a mű önazonosságának a kérdését, többszörösen is. Az világosan látható, hogy az 1935-ben megjelent költemények ugyanazok, mint amik 1907-ben voltak, különben nem írta volna oda a Négy fal között egykori kötet- és mostani cikluscím után az 1907-es évszámot. Ugyanazok, mert azok az apró változtatások, amelyeket a szövegükön eszközölt, önazonosságukat nem forgatja föl. Füst Milánnál azonban – minden műfajra, vagyis minden saját szövegére, drámára, publicisztikai írásra, regényre, elbeszélésre, naplóra, olykor még magánlevélre is – kiterjed egy olyan átírási gyakorlat (a kezdetektől egészen a haláláig), amely átírási gyakorlatot Somlyó György Füst Milán demiurgoszának nevezett. (Csak zárójelben jegyzem meg: rokonszenves nekem a 85. oldalon olvasható S. Gy. dedikál alcímű emlékezésvers.) És ez az átírás nála ritkán áll meg a „javításnál”: a régi művet előveszi és újraírja, vagyis a régiből egy új és másik költeményt ír. Ez bizony a mű önazonosságának a megbontásával jár: egy, önálló és autonóm mű a korábbi, a régebbi, s egy másik önálló, autonóm mű az új, amit a nyersanyagnak tekintett régiből kiformált.
     Ez az egész problematika hogyan jelentkezik és hogyan néz ki Jenei Gyula Mintha ugyanaz című verseskötetében? Akinek van miből válogatni. Korábbi verseskötetei: Hátországban (1990), Valahogy (1992), A víztorony vitorlái (1997), Grafitnap (2002), Ha kérdenéd (2006), Az időben rend van (2011) és ez a mostani kötet. A régi/válogatott versek esetében a válogatás idejének exisztenciális pillanata a döntő: hogy miként reflektált költői önmagára Kosztolányi Dezső 1935-ben, miként értelmezte költő önmagát Füst Milán 1934-ben és 1947-ben, határozza meg sok-sok korábbi költemény elhagyását vagy éppen beemelését (vagyis a válogatást, a szelekciót). A Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei esetében, ha csak az egyes korábbi versesköteteit vesszük a kezünkbe, hogy ezekből miket hagyott el, pontosan tudható, Füst Milán esetében ez valamivel nehezebb, mert neki korábban csak egyetlen verseskötete jelent meg, a Változtatnod nem lehet, ezért a válogatás elvére nála csak akkor következtethetni, hogy a folyóiratközléseket is felmérjük. Igen, Jenei Gyula esetében is jól beláthatók az »el- vagy kihagyott versek«. De mi a helyzet azokkal a költeményekkel, amelyeket bárki költő beemelt válogatott kötetébe? Alapvetően két stratégiát látott a beválogatott versek esetében, bárki költőnél. Az egyik oldalon az a költői magatartás áll, amely a régi, ám beválogatott költeményt az elejétől a legvégéig betűről betűre érintetlenül hagyja. Ez egy olyan viszonyulásra utal költemény és költője között, amelyben a szerző egy valaha írt művét késznek, befejezettnek nyilvánította. Az ilyen költemény mintegy beledermed keletkezésének idejébe és egy olyan „versidőbe” (Jenei Gyula szép szava), amely nem a költő, hanem a költemény versideje. Mivel beledermed, már nem moccan, mivel alakja és egésze definitív, vagyis végérvényes, halott költemény. A szöveg ennek a költő által holtnak nyilvánított költeménynek a mauzóleuma. Az ilyen költemény a keletkezésével, a megszületésével hal meg (a publikálás máglyáján). Teljesen védhető álláspont. De van egy másik magatartás is. Nem a szélső pólus, nem a teljes átírás. Ugyanis ha régebbi költeményemet (zeneművemet stb.) minden ízében (szavában, hangjában) átírom, már nem az látható, hogy itt átírások történtek, hanem egy – a megelőzőhöz viszonyítva – teljesen új műalkotás áll elő. Ezért a régiek közül a válogatás során a mostani szövegalak csak részleges változtatásokat tesz, viszont ezeket a változtatásokat egy másféle viszony irányítja költő és műve között. Ebben a felfogásban, amíg szerzője él, a költeménye is: mert egyikük sem definitív, egyikük sem végérvényes, még egyikük sem halott. A költemény „versideje” nem valamiféle képzelt és sanda örökkévalóság, a nem a nagybetűs Irodalom öncsaló Walhallája, hanem hasonlít a szerző idejéhez és létéhez: mind a költő, mind a költeménye az időben változó tárgy (l’objet qui change), és a költemény elvi megváltoztathatóságát csak a kéz leállása, a költő halála szünteti meg, elvileg valóban vég-érvényesen. Legalább a lehetősége megvan annak, hogy változtathassak művemen, és erre a legkiválóbb alkalom egy kötet összeállítása régi/beválogatott + új költeményekből. És akkor jöhet akár az átirat átirata is. Teljesen védhető álláspont.
     A beválogatott versekkel mit tesz Jenei Gyula? Saját költeménytemetője síremlékeinek tekinti-e őket, vagy öreg, de még nem halott létezőknek? Szúrópróba-szerűen összevetettem a Mintha ugyanaz általam legfontosabbnak ítélt költeményeit a korábbi megjelenés szöveg-alakjával. Gyakorlatilag ugyanaz a szöveg, legfeljebb minimális ortográfiai különbségek fedezhetők föl: a korábbi sorközi vagy sorvégi gondolatjelet felváltja a pont, mert ebben a válogatott és új versek kötete következetesen egységesít. Például a Hajnali éberség írásjelről írásjelre pontosan megegyezik korábbi közlésének szövegével. Bizony, Jenei Gyula számára saját költeménye a befejezettség, az önmagába dermedt, a minden létezhető emberidőre »kész« alkotás, a genezisében még eleven entitás felölti utolsó arcát, és a legelső közlés után már csak e halotti maszk vagy költeménysíremlék másolatait kapjuk.
     Az eddigieket összefoglalva: a Mintha ugyanaz. Válogatott és új versek kötet címének jelentését a létrehozásának elgondolásában ragadtam meg. Mert látjuk, a (válogatott) régi és új versek közötti határ Kosztolányi Dezső és Füst Milán esetében tisztán és elkülönítetten áll előttünk. Ez éppen fordítva van Jenei Gyula verseskötetében. Ha bárki olvasó életében először vesz a kezébe verseskötetet Jenei Gyulától, semmi fogódzója nincs a válogatott (régi) és az új költemények elkülönítéséhez. (Én, aki Az időben rend van című kötetet igen alaposan ismerem, már majdnem minden esetben jól ráérzek arra, hogy ez régi, régi! ez pedig új!) Mintha a korábbi számos verseskötet anyaga és jellege, valamint az új versek anyaga vagy jellege ugyanaz lenne. Ami e költészet belső koherenciáját jelzi, azt, hogy az alapok szinte a kezdettől ugyanazok. Mik ezek a bizonyos »alapok«?
     A Mintha ugyanaz élén, az összes utána következő költeménytől elkülönítve, a teljes gyűjtemény emblémájaként, mint egy címervers (verses devise) vagy mottóvers, olvasható a Másutt esendőbb című költemény, benne a következő meghökkentő kijelentéssel: „nincs történelem”. Ebben a történelemellenességben én is osztozom Jenei Gyulával. Valóban nem tudhatni, mi a történelem, annyi látszik, hogy valami fogalmi konstrukció, s amennyire az, olyan mértékben vérteztük föl magunkat mi, emberek e fogalmi konstrukció számos változatával. A szaktörténészek erős haragját vívta ki évtizedekkel ezelőtt Claude Lévy-Strauss strukturalista antropológus, amikor azt mondta, hogy múlt, az természetesen nagyon van, hogyne lenne. De a múltból először az európai kultúra formált (párolt le, vont ki) holmi »történelmet«, ezzel szemben számos egyéb módjai vannak a múlt tudatának beépítésére a mindenkori jelenek: léteznek törzsek, népek, civilizációk, amelyek jól megvannak az első vagy vezető világ történelemfogalmai és történelmi gondolkodása nélkül. Gyönyörű írásművében Szentkuthy Miklós 1934-ben, Fejezet a szerelemről a címe, egy helyütt azt mondja, mi, emberek azért szerkesztettük meg a »történelem« fogalmát, hogy kitaláljunk valamiféle magyarázó vagy értelmezési keretet természetes vagy erőszakos halálunkra: a történelem az, amibe beleszületünk, és a történelem az, amibe belehalunk. Ha Jenei Gyula embléma-költeményét, a meglepő kijelentés költeménykörnyezetét olvassuk, a megkülönböztetéssel – azt hiszem – mélységesen egyetérthetünk. Két dolog bizonyosan van: van idő, és van múlt, s ez utóbbi az előbbi múlásával van az előbbiben, a mindenkori jelenek »mögött«. „játszik az idő, halad; / mi benne él, minden // változó, nincs történelem”, írja Jenei Gyula, s ezzel az összes preszókratikus filozófus egyetértene. De ezt erősen visszavonja a költeményen belüli hosszabb, a közönyre utaló személyes kitérő után az, hogy „a történelem történetekre / esett”.
     Jenei Gyula is, mert ebben nincs egyedül, a múlás megfigyelője és költője. Azt hiszem, ha nyelvész lenne, kitalálna egy eddig soha nem létezett, csak mindig körbeírt igeidőt, a folyamatos múlás (esetleg a feltételes jelen) igeidőjét. Egyik ciklusának címet adó szava, a „versidő” talán olyan idő, amikor az érzékelés kiesik a percre perc, napra nap, évre év ritmusából. Ami aztán egyre komorabbá teszi az egészet, idő van, a maga múlt-jelen-jövő kikerülhetetlen és lerombolhatatlan hármasságával (most az öngyilkosság mint a jövő radikális kiiktatásának esélyétől eltekintek, ez itt nem kerül szóba). Ám nézzük meg és olvassuk (értsük betű szerint) a Két kupica között kezdetét: „kezdjük újra: a múlt barna, nincs / jelen, s holnap fehér hó hull / tegnapi hóra, a barna nem ősz / és nem szín, csak régi, mint / a gyerekkor”. Erről van szó, arról, hogy a múlt már nem jelenlévő (mert e versben a jelen szónak kettős jelentése van egyszerre: a „nincs jelen”, így, önmagában azt is jelentheti, hogy a jelen mint olyan nem létezik, mert az imént még jövő volt, és tüstént múlttá válik (il n’y a pas de la présence), ám ha úgy olvassuk, hogy „a múlt [...] nincs jelen”, akkor a megszűnés végérvényessége, dermesztő visszafordíthatatlansága, örök elmúltsága fogja marokra a szívet (le passé n’est pas en présence). Jenei Gyula költészetében a gyerekkor (és kis részben a pre- és a pubertás kor) nem lezárult, hanem megszűnt, amit csak a Bús férfi panaszai követhetnek. E tényleg iszonytató megszűnés ellen egyetlen hitvány, törékeny, esendő eszköz maradt csupán: a neuronokban kerengő emlékkép, az emlékezést segítő tárgyak és a fotók. Mert „visszafelé átrendezhetem-e a gyerekkort?”, kérdezi a Ha kérdenéd című költemény. Fényképleírásokkal és fényképszerű emlékképleírásokkal van teli Jenei Gyula egész költészete, és rengeteg az ilyen darab ebben a kötetben is. Ebben a kötetben, amelynek címe önidézet. Önidézet egy sorozat fényképleírásból, a verseskötet 77. oldalán olvasható, a költemény címe (Mintha ugyanaz), és a versciklus, amelynek része: Fekete-fehér. Sorok Tabák Lajos képeire.
Mintha ugyanaz az arc lenne, csak öregebb
harminc évvel. a kopott kucsma alatt
vastag ráncok, a bajusz már deres, a tekintet
messzire réved, s kerüli a vasalt nadrágos
tisztviselőt, aki biciklijét árokpartra
dobva előkapja a rolleiflexet (jó német gép),
s hármat kattint harkányi báró birtokán.
az első képen a trágyát szóró paraszt lába:
összedrótozott csizma, elöl kunkorivá húzza
a talpat a felsőrész, a szár madzaggal
kötözve, a nadrág foltos, fekete, mögötte
a ránctalan ég világos színe, a láb előtt
villa, ráragadva néhány szalmaszál.
a második képen kezek: markolják a nyelet
és fénylenek. a harmadikon az arc,
miként föntebb írva van. bölcs öreg,
gondolhatnánk, de a fotóstól tudjuk:
tudatlan cseléd. (fogalma sincs, hogy
kiállítóterembe kerül a képe.) azt se tudja,
hogy éppen fényképezik. először életében,
s bizonnyal utoljára.
     Azt hiszem, e költemény világosan állítja, hogy nem csak múlt van, hanem történelem is létezik. Legfeljebb nem az, amivel párolva, túlfőzve, s bár ehetetlen, etetnek minket. És ez adja meg a lehetőségét annak is, hogy nekünk lehessen társadalomtörténeti elköteleződésünk.

 

FORRÁS, 2015/5