Szále László: Egy jó hang (Futóhomok)
Szále László
Egy jó hang
Szilárd meggyőződésem, hogy rádiójegyzeteket, publicisztikákat s egyéb alkalmi vagy romlandó árut - a mai könyvdömpinges világban - nem szabad kötetbe gyűjteni. Magam is vívódom vagy tizenöt éve, hogy jó lenne egybegereblyézni a sajátjaim javát, de mindig győz a józan ész: nem kell, úgyse olvassa el senki.
Szerencse, hogy Jenei Gyula nem így gondolkodott. Összegyűjtötte rádiójegyzeteit, én pedig elolvastam őket, egytől egyig. Jólesett. Őszinte, okos, finom, léleküdítő olvasmány volt. Ha költő volnék, azt írnám lelkesen, a Futóhomok írójához elküldöm lelkemet, meleg kézfogásra… (De csak újságíró vagyok, be kell érnie egy recenzióval.) Persze őt nem kell fölfedezni, több verseskönyve jelent már meg, szerkeszti az Eső című szolnoki irodalmi folyóiratot, s lám évek óta rádiójegyzeteket is ír.
A klasszikus tárcaírás hagyományát követi, többnyire apró hétköznapi jelenségeket, magatartásokat vesz észre, vagy egyszerű (politikai, kulturális, közéleti, magánéleti) aktualitásokból indul ki, s ezeket emeli föl a rendelkezésére álló rövid pályán (40 sor) gondolati, erkölcsi, érzelmi magaslatokra. Természetesen ezzel nem mondtunk sokat, ezt mindenki így csinálja, a lényeg: a hogyan. Lehet az ilyesmiből üres erkölcsi prédikáció, lehet emelkedett közhelygyűjtemény, lehet kínos okoskodás, kínos lelkizés, s lehet Szolnokhoz illő tiszavirág aktualitás, ami később már nem érvényes sem térben sem időben.
Jenei tárcái nem ilyenek. A hogyan miatt. Hogy miről szólnak, nyilvánvalóan nem lehet elmondani. Mindenről. Tücsökről, bogárról. A kánikuláról, a szappanoperáról, a kampánycsendről, a rendszerváltásról, a birkapörköltről, a mai udvari bolondokról (vö: médiasztárok).
Egyikben azt kérdezi, miért nem mosolyognak manapság a hentesek, másikban sóhajtozik, hogy már a kolbász íze sem a régi, dohog a tűzijátékok divatján, és mea kulpázik őszinte megrendültséggel, hogy miért nem látogatta meg - idejében, amikor még élt - öreg barátját, mesterét, Simonyi Imrét, a költőt, vagy az öreg vasutast, aki valamit mesélni akart neki.
A jegyzetekben sok finom írói megoldás, sok eredeti asszociáció, sok őszinte érzelem, düh, rezignáció, kétely, bizonytalanság van. Közhelyegyütthatójuk kicsi.
Jenei hisz a megtalált témájában és hisz önmagában, hogy az esetleges motívumból a végén kijön majd valami. És általában kijön. A Hangok című például majdnem giccsesen indul, hogy ugyebár kopog az eső, csobog a patak, csivitel a madár, de valami hiányzik mégis: az emberi hang. És a jegyzet végére Latinovits, Babits, Pilinszky, Karinthy versmondó hangját fölidézve eljut addig az eredeti, klassz publicisztikai gondolathoz, hogy: "a levegő egyik fontos alkotóeleme a hang. Nem kevésbé szükséges létezésünkhöz, mint az oxigén.”
Hogy ennél az esetleges, napi műfajnál honnan van ez a tömörség, stiláris egység, biztos ízlésű képalkotás, hangulatfestés, gazdag és pontos szókészlet? Ha nem fognánk gyanút a fülszöveget olvasván, hogy a szerző négykötetes költő, az Írótábor című dolgozat eligazítana: a jegyzet végén a saját (szép) verse - ugyanarról az élményről.
Könnyen lehet, hogy ezek a jegyzetek legszívesebben versek szerettek volna lenni. De nem lettek, mert ugyan ki olvas, hallgat verset a mai világban?
MAGYAR HÍRLAP
