Darvasi László: Anyanyelvem a vers (MINDIG MÁS)
Darvasi Lászó
Anyanyelvem a vers
(…) Na, és akkor Jenei Gyula. Mindig más, ez a könyv címe, a Tiszatáj adta ki. Énnekem ő biztosan közeli rokonom, az alföld síkvidék szép, bonyolult vagy nagyon is egyszerű, tartalmas rettenetének tudósítója. Minden sorát megéltem, és csaknem ugyanott, krónikák, kisgyerekversek, történetek a padlásról, árokpartról, az osztályteremről, a sufniból. Mit is keresünk a gyermekkorunkban, amikor számba vesszük ilyen és olyan eseményeit, bűneit, tragédiáit? Miért akarjuk elmondani azt, amit elvesztettünk. Leginkább persze magunkat veszettük el. És a folyamat tart. Zajlik. Munkások dolgoznak, csőtörés a szívben, voltam valaha kisgyerek, huh. Emlékek, száll a por, csillog a százezer könnyű gombostűfej. Milyen sokat lehet a nosztalgiáról dünnyögni. Az emlékezésből aztán az derül ki, hogy vesztésre állunk, kétségtelenül, de azért nem is bukásra, és ezt, mert becsületesen forgatja az idő testét az ember, belátja, megérti. Belátja a konok, részletező, lírai elbeszélő, és beláthatja az olvasó is, hogy míg a szavakba, leíró részletekbe, lassú hullámokkal operáló folyamokba képes illeszteni az időnek az elvesztett és az aktuális arcát, hát az mégis győzelem lesz. Csöndes költő, akinek minden szavát a fájdalomig hallom.
REVIZOR, 2018. 07. 12.
