Jenei Gyula honlapja

Lajtos Nóra: Mnémoszüné versfolyója... (MINDIG MÁS)

Vissza az írásokhoz

Lajtos Nóra

Mnémoszüné versfolyója, avagy önreprodukció és emlékezet

                                                                             „Nagy ereje van ez emlékezetnek.” (Szent Ágoston)

Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával. A kötet alcímében jelzett „az emlékezet versei” ezt a múltidéző, jövő perspektívájú hagyománytért járják körül, bontják ki, amelyben a lírai alany mindvégig egyes szám, első személyben vállalja fel gyermekkori emlékeit, a hétköznapiságban is egyedi voltát: „akkor még olyannak képzelem / a jövőt, amilyen sosem lesz, de hogy nem lesz / olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan megszokom magam.” Az egész szövegapparátusban nem történik egyéb, mint a költői én részletekben megbújó élményanyagának reprodukálása az emlékek minél aprólékosabb felidézésével negyven év távolából. Az emberi emlékezet megjegyző-megtartó-felidéző képességhármasa viszont véges: automatikusan belép az emlékezet mellé a felejtés problémaköre is. Nem véletlenül találkozunk visszatérően azzal a frázissal, mely szerint „nem emlékszem”. A visszaemlékezés tehát a legnagyobb költői ellenállás ellenére is folyton beleütközik az elfelejteni főnévi igenévbe. A tagadószóval ellátott emlékezés törli a múlt azon darabjait, amelyek mégis fontosak lennének a költő számára, épp ezért fájdalmas kifakadás minden ilyennemű kijelentése („nem emlékszem”), mert tudja, mire kellene emlékeznie. Bár az emlékezet verseiről esik szó a továbbiakban, nem árt, ha ezt az emlékezés–felejtés oppozíciót sem hagyjuk figyelmen kívül, ugyanis, ahogy Harald Weinrich fogalmaz: „a felejtés, mely lyuk az emlékezeten: s valami belehull, vagy épp kihull rajta.”
       A negyvennyolc versdarabot számláló, prózaverseket tartalmazó kötet többnyire egyszavas, témamegjelölő címadásával úgy hat, mintha egy önéletrajzi rövidpróza egy-egy fejezetével találkoznánk. A felnőttkori múltidézés a gyermekkor-optikán keresztül érvényesül.
       A kötetnyitó költemény (Ahol állnék) szemlélődő-emlékező alanya utcákat, házakat, tereket, kerteket, legelőt, udvarokat próbál felidézni. Harald Weinrich emlékezetes munkájában, a Léthé. A felejtés művészete és kritikájában ezt olvashatjuk: „Részint terek és házak, részint mezők, legelők és más hasonló tájak alkotják »tágas térségeit« (spatia engentia), melyek az emberi emlékezetbe települvén lehetővé teszik, hogy a lélek szabadon »bolyongjon« (spatiairi) az ott elhelyezkedő megannyi emlékkép között.” E gondolatok, habár az ókori mnemotechnika jegyében fogantak, érvényességüket a mai napig megtartották. A versben artikulálódó két tagadó kijelentés – „mégsem ismerném meg az épületet”; „hirtelen nem tudnám, hol vagyok” (kiemelések tőlem: L. N.) – a múltba veszettség állapotát jelöli, ami számunkra egyenlő a felejtéssel.
       Az évtizedek távlatából felidézni próbált gyermekkor az, ami áthangszereli a jelenbeli „belső történéseket”: Jenei Gyula lírai alanyának lélektani megnyilvánulásait, „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd, / a házat, / a tyúkszaros udvart…” (Udvar). De nemcsak az élettelen létezők valósága jelenik meg verseiben, hanem az élők világa is. A Fényképekben mint reprodukciós „játéktér”-ben (amelyben médiumváltás is történik egyszerre) így bomlik ki a gyerekkorra emlékezés: „kisgyerekkorom / felvételei szinte mind ott készülnek anyai nagyanyámék / kertjében…”; „ egy másik képen például a kerítés előtt áll majd apám és anyám – középen boldog gyerekarcom. anyám karján ülök. még szépek leszünk: / a család, amelybe születek; még szüleimet sem / kezdik ki túlságosan a hétköznapok. akkor még / nem kezdi ki őket az öregség, a rák.”
       A kötet legjellemzőbb vándormotívuma a tér (lásd: udvar, pl.: Ahol állnék, Udvar, Fényképek, Tyúkszaros udvar, Dögkút) mellett az idő, amely olyan létkomponens, ahol a negyven évvel korábbi gyerekkor „megtörténik”: „akkor még majdnem minden lehetne. még nem lenne / megírva az idő.” (Várakozás); „s új telek, új hosszúgatyák kellenek, hogy azoktól megszabadulva szabad legyek újra, amíg az idő / lassan eltérő szövete szétszakad – összevarrhatatlanul.” (Hosszúgatya); „de / később végtelennek tűnik majd az idő, amiben eltelik majd / a gyerekkorom…” (Építkezés); „és lelassul az idő, megáll.”; „és akkor hirtelen megrepedne a csönd, és újra / elindulna az idő, és én mennék vele…” (Kórház).
      
A vizuális emlékezet a szakirodalom eligazítása szerint érzéki benyomáson alapul: valamely ember arcvonásainak a megjegyzése, felidézése. Erre lehet példa a Doktor bácsi, aki „aranykeretes / lennon-szemüveget hord, a haja meg olyan, mint / jimi hendrixnek, csak szőkésbarna…”. Az akusztikus emlékezet mintadarabja a Zongora, amelyben „a kultúrház résnyire nyitott ablakán zongoraszó / botladozik az utcára”. A vers keretes zárlatát is érdemes felidéznünk, már csak a költői én önreprodukciója miatt is: „s hogy mégis mitől / boldog az a keserédes pillanat ott a kultúrház előtt? talán, hogy akkor még olyannak képzelem / a jövőt, amilyen sosem lesz. de hogy nem lesz / olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan / megszokom magam.” Már ebben a versben is fel-feltűnnek olfaktorikus (szaglási) emlékingerek („szívom magamba az illatot”; sőt, kimondottan / szeretem a kesernyés, fojtó illatot”). A Szalmazsákban szinesztéziás felidézésre is találunk példát: „a tarló fényes, sárga szaga talán örökre bennmarad / az orromban, ahogyan a húgyé is”. Példa lehet még az olfaktorikus emlékezetre a Fürdő című versből: „s a víznek szaga lesz, szaga”; vagy a Teasüteményből: „amikor a húsüzem mellett futok, megcsap valami / ismerős szag. a régi vágóhídé, ahol majd apám / és anyám is dolgozik. gyerekkoromban / utálni fogom azt a szagot, amely nem a kivégzésükre / váró disznók trágyabűze, nem is az elfolyó véré, / nem a csatornaszemeké, teherautóké, bélüzemé, / nem a távolabbi füstölők kesernyéje vagy hűtőkamrák / húsainak hideg illata, nem kolbászhegyeké, hanem: / zsírszag.” S végül az emlékezet emocionális faktora jelentkezik a következő sorokban: „a tehetetlenség ragacsa, a megalázó kiszolgáltatottság / marad csak a történetből negyven év múlva…” – olvasható a Bicska első versmondatában.
       Néhány vers szövegében néhol kurzivált szavak is feltűnnek allúzióként: a Kórház című költeményben például Kosztolányi Dezső Azon az éjjel (1910) című versének szavai „reinkarnálódnak”: „holdfényben úsznak a házak, a kertek”; „hallgat makacs ajakkal”; „olyan lesz, / mint egy tört szemű fekete angyal”. Szintén Kosztolányi-allúzióra találunk példát az azonos című Doktor bácsi című versben („prémét szelíden prémezi homály”; „színházba tér vagy csöndbe vacsorál”), és József Attila hangját hallani ki az „éljen hitler!, kiáltja majd egyszer a félig cigány, vagy tán egészen az” sorból. Egy igen szép reminiszcenciára (egy korábbi téma, motívum visszaidézése új műben) példa a Temető című költemény, amelynek „ha rálépek valamelyik / süppedt vagy frissen gereblyélt kis földkupacra, / az fájni fog a halottnak…” sorai Ratkó József anyasirató versével (Anyám) mutatnak témabeli rokonságot: „Anyám a föld alatt van, / vigyázok, rá ne lépjek. / Nem tudom, mily alakban / költi föl őt az élet. // Könnyű, soványka teste / nem tudom, hogy mivé lett / – bogárka, búza lett-e – / vigyázok, rá ne lépjek.”
      
Azokat a szöveghelyeket érdemes még kiemelnünk, amelyekben az emlékezés kudarcba fulladásának lírai lenyomataival találkozhatunk: „erre később nem emlékszem”; „nem tudom felidézni évtizedek múltán”; „másra nem is igen emlékszem”; „nem emlékszem (a kórházi kosztra)” – sorjáznak a felejtés nyelvi megnyilatkozásai a Papucsban. Vagy „az arcára sem emlékszem” (Késdobálás); „amikor / ezt írom, már nem emlékeznék rá” (Sikkasztás); „és majd eltemetjük nagyanyámat, / és majd elfelejtem a történeteit” (Olló); „a szomszéd fiú is lehet! ám hátulról már nem tudom / azonosítani. s ha ő lenne is – minek? majd törli / az emlékezet. majd törlődik az emlékezet.” (Rongyfoci). Végezetül a deixis alakzatára is több példát találunk: „amikor ezt írom, / nem emlékszem a halálhírére (Bolond); „amikor ezt írom, apám rég halott / lesz, s már az amerikai csoki ízére sem emlékszem” (Amerikai csokoládé).
      
Összességében elmondhatjuk, hogy Jenei Gyula imént elemzett kötetében mindig más fénytörésben jelentkeznek azok az emlékképek, amelyeket olvasva „beszippantanak” a szövegek. Karizmájuk oka nagyon egyszerű: olyan hétköznapi emlékszituációk kerülnek a versek fókuszába, amelyekkel az olvasó is találkozhatott élete során (az óvodában, a temetőben, a fürdőben vagy gyónás, óraátállítás alkalmával stb.). Szépen csúcsosodik ki a kötet a záró vers (Avar) utolsó sorában: „és csak / az isten gubbaszt valamelyik nyárfa tetejében.”Az emlékezet istennője, Mnémoszüné (aki egyben a Múzsák anyja is), amint azt
       láthattuk, kéz a kézben jár Léthével. Az emlékezés nem más, mint a felejtés folyójába torkolló nyomvonal. Jenei Gyula Mindig más vershúrjain megpendülő privát emlékezethelyei Mnémoszüné versfolyójának „élménydús” hullámai, amelyek néha alábuknak a felejtés habjaiban.

IRODALMI JELEN, 2019. 11. 27.