Jenei Gyula honlapja

Kulin Borbála

Két szó közt feszülő húron játszani

Sosem tudom, hogy kell verseskötetet olvasni. „Kiolvasni” még kevésbé. Ha csak fellapozom, kötéstechnikai okokból mindig ugyanott nyílnak az oldalak: mintha egyes versek mindenáron szerepelni akarnának, mások csendesen meghúzódni, észrevétlennek maradni. Ha szisztematikusan állok neki, olyan, mintha egy ültő helyemben próbálnám végigenni egy étlap desszertkínálatát. Persze erre találták ki segítségül a kötetszerkesztést, ciklusokra bontást. Legyen hát így: fegyelmezetten. Minden napra egy kötetciklus. Biztos így a jó? Akárhogy is, egy a vége: a keresztbe- és oda-vissza olvasás, és a könyv egy saját szerkesztésű kötetté áll össze – inkább: esik szét, táruló és összezáruló lapokkal, megtörve a kötés eredeti törvényszerűségeit.
       Ilyen „megtört” könyv most az asztalomon Jenei Gyula legfrissebb kötete, a Mintha ugyanaz. Több mint nyolcvan vers, hét ciklusra bontva. A versek, ahogyan egy alapos kritikában olvasom, jelentős részben korábbi kötetek újra kiadott és újraírt darabjai. Mégis, a kötetcímet vétség lenne pusztán „munkacímnek” tekinteni, mondván, a versek ugyanazok is meg nem is, mint a korábbi verziójuk. A Mintha ugyanaz szókapcsolat ennél sokkal súlyosabb: önmagában is megállna kétszavas versként és Jenei szövegvilágának ars poeticájaként. E két szó feszültségében egy egész költői világ bomlik ki: a mintha bizonytalansága hol keserűen, hol rezignáltsággal, de állandóan kijózanító távolságtartással írja át vagy felül az ugyanaz, a változatlanság, az azonosság elemi élményét és a rá való elemi vágyakozást.
       Az ugyanaz-ság, az azonosság tapasztalata, (felismerése vagy inkább megteremtése) a költészet egyik alapeszközét (alapformáját) jelentő metafora lényege. Míg az azonosságot állító metafora erejét az „olyan mint” hasonlat csak meggyengíti, az „olyan, mintha” egyenesen megkérdőjelezi, támadás alá veszi.  Ha tehát az ugyanaz módosulást szenved a mintha jelzővel kiegészítve, annak poétikai tétje is van. Hiszen Jeneinél a mintha bizonytalansága nem egyszerűen lélektani és nem csupán az észlelés, az emlékezés biztonságát vonja kérdőre. Ez a bizonytalanság folyamatosan kétely alatt tartja az egy-re, az egységre, a változatlanra való visszautalhatóságot filozófiai síkon is – még ha magát a költői megszólalást, a nyelvet nem is kezdi ki igazán. Ami miatt lebilincselő olvasói élmény lesz a kötet, az az, hogy nem kilúgozott, lebegő filozofálás hangján szólal meg, nem nyelvi mutatványokkal babrál, hanem egy élet tapasztalatainak, emlékeinek súlyát emeli művészetté.
       A mintha csalódottsága és az ugyanaz vágya-hite közötti ingadozás, feszültség, szinte szédülés főként az első ciklusokban mutatkozik fő szervezőerőnek. Az első ciklus (Gombostűre tűzi) képekből, jelenetekből kiindulva, a „másik valóság” és az időtapasztalat illúzióját firtatja. Ahogy kritikusai már megjegyezték, Jenei költészetében gyakori kiindulási pont a kép. Képeket rögzít vagy fényképekről, műalkotásokról is születik nála vers. Az első ciklusban egy-egy csendélet vagy állókép sűríti magába, jeleníti meg a metafizikus történést: az múlt–jelen-jövő osztottságát nem ismerő ugyanaz állandó felszínre törni akarását. A képi elemek gyakorta hirtelen idősík-váltások szinte szürrealisztikus eszközei lesznek: „valami múlt a mostba átdereng: a monarchia / üzen az okkerszín állomásra. ugyanaz / az ívelés: megtörik rajta a fény, és fehéren / a felhők mögé hull. ugyanaz a mozdulat, / nincs neve, csak súlya és értelme talán.” (Galambok régi állomás felett); „lábuk alól kibotlik / a dűlő, s fölröppennek a varjak a temető szélinél.” (Öregek). Gyakori motívuma ennek a ciklusnak az állomás, mint az időtlenség (várakozás) és az időbeliség (vonatok menetrendszerű közlekedése) egybeesésének toposza.
       Jenei költészete kapcsán általában Kosztolányi, Radnóti vagy József Attila nevét szokás felemlegetni, hiszen egyes verseikre, soraikra való rájátszás igen feltűnő. Az első ciklus tájleíró vagy jelenetező versei azonban mintha a korai Illyés-kötetek, a Nehéz föld és a Sarjúrendek atmoszféráját idéznék. Illyés-kutatóként persze meggyanúsítom magam, még az Öregek sorait olvasva is próbálom elhessegetni a párhuzamot a vers és Illyés híres Elégia (A kölesdi állomás előtt…) című verse között. A Görgeti című versnél azonban a nagyanyó és a paradicsom(leves) emlegetése már olyan erős utalás Illyésre (A ház végén ülök…), hogy nem marad bennem kétség: Jenei itt az illyési költészet folytatására tesz kísérletet.  Az Őszi zsaluk című verse bizonyítja, hogy nem pusztán szófordulatokban, ábrázolásmódban, hangulatteremtésben támaszkodik a fiatal Illyésre. Ennek a költészetnek a lényegi elemét is átörökíti: a szürreális képekkel, a „megfordított” metaforákkal („három giliszta, három barna borzalom”) és a teljes érzékszervi skála (a szagok, a hangok, a tapintás érzékszervi tapasztalatának) bevonásával való, hátborzongató jelenlét-teremtés képességét:
valahol égetnek: száraz avart, elsárgult
nyarat. kései rózsa biccent, amikor
befordulok a sarkon. halkan nyávog
a kapuvas, elmarad a kutyacsaholás.
üres a ház. az ősz téblábol  a gangon
egérszín zsaluk alatt; fáradtan
int, s szél kavar a lábam elé örvényt
zörgő levelekből, málló vakolat porából.
a tűnődő délután verebet röppent
a lugasba. madárszemben nézi magát
a ház: mintha hazajöttem volna. a kilincs
hűvös, bent félhomály. (Őszi zsaluk)
       Az első ciklusban az egység, az állandóság felőli bizonytalanság többnyire filozofikus kontemplációkon keresztül, tompa rezignáltsággal szólal meg. Az azonosságot az emlékezés, az idő munkájának hatása kezdi ki. A fájdalom emléke nem ugyanaz, mint az egykori fájdalom (Nem azonos), az elkülönböződésen a megnevezés sem segít, az emlékek tárgyiasítása („tárgyiasítom / az időt: szétfolyik, mint a víz a fürdőszoba kövén. / a felmosórongy felissza, kicsavarom: kevés koszos lé.” – Megnevezi). A következő ciklusban (Kereső) az azonosság megkérdőjelezése sokkal fájdalmasabb, személyesebb: a változatlanság hiányának felismerése a szerelmi kapcsolatokban válik igazán szorongató élménnyé. E ciklus fő tematikus szervezőeleme a szerelem, a testi vágy. A ciklus első versében a névadás feleslegességére mutat rá (Megkérdezhetném), hiszen a név sem garantálja az azonosságot az egykor ismert és a valós személy között: „ha próbálom mégis elgondolni, az nem ő”. A ciklus vallomásos hangon megszólaló, aposztrofikus verseiben nyilvánul meg leginkább a Jenei-líra ereje. Egyik legszebb verse az Úgy örömtelen című. Az alanyi, vallomásos megszólalásmód, a személyes történet balladainál is tömörebb elbeszélése az égből hulló fagyott madarak szürreális képével olyan feszes szöveggé áll össze, hogy benne a legbanálisabb megállapítások („másik történet kezdődik ott, /ahol valami véget ér” vagy „azt hiszem, többé / nem találkozunk”) is súllyal szólalnak meg:
azt sem tudom, hol a nap, merre van
égtáj. örökké tart ez a reggeli köd.
emlékek: fagyott madártetemek zuhannak
múlt és jövő közt, lehetőségeinkkel
párhuzamosan. másik történet kezdődik
ott, ahol valami véget ér: néha letagadom,
hogy szerettelek, és ma is riadtan áramlik
a vérem, ha eszembe jutsz. bútortalan
albérleteket sorakoztattak az évek, s egyszer
arra ébredtem: szomorúan nézel. most
idegen városban élek. általában tűrhetően
érzem magam. azt hiszem, többé
nem találkozunk. ha erre gondolok,
úgy vagyok örömtelen, hogy
minden érzelemtől üres. (Úgy örömtelen)
       Hasonló kifejezőerővel bír a Majd megérkezel, mely egykori szerelmesek jövőbeli találkozását vizionálja. A metafora szürreális képpé növekszik és kitörli az azonosítottat, a helyére lép: „a jóvátehetetlenre emeljük poharainkat / akkor mázsányi súllyal szívünk / helyén. mert szívünk sem lesz.”
       A Jó lenne már című ciklus tabukat döntő mondatokkal beszéli el az anya halálának emlékét: „Jó lenne már, ha meghalnál, anyám, / néztem a tükörbe reggel, zuhanyozás / után, félébren még. üres voltam, / mint egy megkezdetlen szemeteszsák.”  Ebben a ciklusban már sokkal konkrétabb személyes élmények adják a megszólalás alapját, mint a korábbi ciklusok verseiben. E hosszabb prózaversek helyenként veszítenek a feszességükből, vannak versek (Anyám kórházban), amelyek olvastán kritikus határon billeg az olvasói figyelem. A következő ciklus (Nyugvóponthiány) néhány briliáns megoldása azonban kárpótol: újra bizonyítja, hogy a szerző a jól elhelyezett, prózai, szinte a banalitásig egyszerű megállapítások súlyozásának mestere. A szerkesztésnek köszönhetően válik emlékezetessé és fájdalmassá a mondat: „egy számból, ha kivonunk egy másikat, / a különbséget maradéknak nevezzük.” (Alakváltozatok), mint ahogyan korábban, a Megnevezi című versben a puszta megállapítás: „A fürdőszoba csupa csempe”.
       Versidő ciklusban az idő múlása, az abban való változás, a halál és a saját haláltól való félelem a központi téma. A versek helyenként bőbeszédűvé válnak, néha túlságosan direkt gondolatmenettel vers-idő és valós idő ütköztetéséről (Ha kérdenéd). Az olvasóban felmerül a kérdés, van-e elég izgalma a versidő külön univerzumáról való beszédnek versben, azaz abban a műfajban, amelynek az izgalma éppen abban rejlik inkább, hogy ezt a külön univerzumot észrevétlenül megteremti. A ciklus, csak úgy, mint a következő Medencekényszer a „fáradt férfikor” ürességéről, egyhangúságáról beszél. E versek legszebbike talán a Víztükör című vers második darabja, melyben ismét fontos motívum a metafizikus ős-egységérzet elemi tapasztalata és a tapasztalat felfüggesztése a reflexióban:
hanyatt a vízben, a vízben hanyatt,
asszonyformájú felhők alatt vörös
napkorong: ahogy a földből kiszakad;
a hajnal hűvös, akár az értelem,
a medencében lázas őselem ölel,
simogat, én is mozdulok: hajlatok,
vállak, ívek, tomporok – az ég bennük
felragyog: mintha valódi asszonyok,
mint valódi szerelem, foszlanak,
hiába markolja őket képzelet,
összezárul mögöttük a pillanat,
ahogy a víz, ha kilépek,
s nyomom se marad. (Víztükör 2.)
       Az utolsó ciklus, a Gyónás mindössze három hosszabb prózaverset tartalmaz. A ciklus címét is adó vers idősíkok egymásra íródásával sajátos idő- és identitástapasztalatot beszél el. „Adj egy biztos időpontot, s kiforgatom helyéből az életemet!” (Gyónás) A Jenei-szövegek tükrében életünk története, identitásunk alakulása esetleges, „de formázhatatlanul végleges” folyamat: olyan linearitást követ, melynek bármelyik síkbéli pontja, egy-egy képe, jelenete más síkokba engedhetne átlépést. Életünk és önmagunk megvalósulása pedig csak egy az ezernyi, megvalósítatlanul hagyott lehetőséghez képest: „arcaim közül kiválasztok / egyet s mint tévedésemet mutatom, / lássad: olyan is lehettem volna” (Majd megérkezel).
       Mondhatnánk, hogy ez a szövegvilág nem számol be semmi olyan tapasztalatról, akár az identitás, akár az idő, akár a világértelmezés kérdésében, amivel ne vetett volna már számot a sokat emlegetett „posztmodern léttapasztalat.”  Nem rukkol elő nyelvi meglepetésekkel, újszerű poétikai megoldásokkal. A meghökkenteni vagy meglepni akarás távol áll ettől a – kétségeivel együtt is – metafizikusra hangolt lírától. A Mintha ugyanaz olvasói rendkívül finom szövésű, letisztult és mély gondolatiságú szövegvilággal, egy megrendítően hiteles, barátian közeli hanggal találkozhatnak.  Egy szomorkás, beletörődő, férfikorú beszélővel, aki az üresség, a fáradtság, a fegyelemmel élt „úszósapkás medencekényszer”-szerű élet minden rezdülésében valami másik, a megragadás elől örökké elillanó valóságra figyel. Önmaga múlására.
       Talán a ciklusokra bontás túlzottan tematikus rendezőelvének vagy a válogatás engedékenységének számlájára írható, ha ez a hang időnként elandalít. Mintha csak el akarná terelni a figyelmet róla, hogy megszólaltatója – különösen a rövidebb lélegzetvételű, feszes szerkezetű versek tekintetében – lesni való mester.

A VÖRÖS POSTAKOCSI, 2015. 10. 29.