Jenei Gyula honlapja

Nyirán Ferenc

Emlékezetfolyam

Nem könnyű, nem könnyed olvasmány a Mindig más, mert korunk nem kedvez a halk szavú, csöndes művészeknek; a harsányság és megbotránkoztatás korában ez a fajta líra, mint föntebb utaltunk rá, már-már eszköztelenségével nem kelt feltűnést, de odafigyelést igényel. Távol tartja magát a patetikus stílustól, ugyanakkor elvárnánk tőle, hogy erősen prózához közelítő szabadversei jobban elemelkedjenek a hétköznapiságtól – persze az már nem Jenei Gyula lenne, alkatilag talán nem is alkalmas erre.
       Tizenharmadik kötet. Ha valaki babonás, lelke rajta, de ez a szám kikerülhetetlen a könyvek sorjázásában, nem hagyható el, mint az Egyesült Államok felhőkarcolóinak többségében. Jenei Gyula a nyolcvanas évek közepétől publikál, első kötete 1990-ben jelent meg Hátországban címmel, és azóta folyamatosan jelen van, szinte valamennyi nívós folyóirat közölte már írásait, és megbízható időközönként érkeztek a könyvei is. Ha hozzávesszük, hogy immár huszadik éve szerkeszti az általa alapított Eső című negyedéves irodalmi lapot, amelynek kapcsán nemcsak szerkesztői, de szervezői feladatokat is ellát, elmondhatjuk, hogy Jenei fontos küldetést teljesít, alakja nem kerülhető meg a kortárs irodalomban.
       Legújabb kötete az idei ünnepi könyvhétre került ki a nyomdából. A kissé talányos címet viselő – Mindig más – könyv csaknem félszáz verset tartalmaz, ahogy az alcím is utal rá, ezek az emlékezet versei. Olvasójuk ciklusokba tagolás nélkül merülhet bele az emlékfolyamba. És jó is így, hogy nem szakítja meg az emlékezést semmi, épp ezért olvasható nagyon is egységes műként a Jeneitől megszokott, sajátos hangon megszólaló kötet.
       „Jenei Gyula rejtőzködő költő, s feltehetően ugyanilyen rejtőzködő személyiség is” – írta a pályaképét megrajzoló Vilcsek Béla évekkel ezelőtt (Eső, 2011/4.sz.). A kép azóta sem változott sokat, személyes adatközlések alkalmával továbbra is a legszűkebb információkra szorítkozik. Talán a versek esetében fedezhető fel némi szemérmes önmegmutatás, de nem az a kitárulkozós, van nekem egy fakó szívem, pirosra kell festeni típusú magamutogató líra jellemzi a szerzőt. A régebbi, de a legújabb kötet szövegein is az idő múlásán csöndesen merengő attitűd érezhető inkább.
       „Jenei Gyula mestere a megfoghatatlan megfogalmazásának: biztos kézzel, mégis gyöngéden nyúl a tárgyához, a részletekben megbúvó teljességhez” – mondja róla egy másik pályatárs, Szabó T. Anna a honlapján. Már a nyitó Ahol állnék című vers megadja az alaphangot, ami aztán az egész köteten végighúzódik. „Negyven év múlva” – indítja az emlékezés folyamát a versbeszélő, és ez a mondat visszatérő motívum a szövegben, ahogy először a szűkebb tájra, majd emberekre, helyzetekre reflektál. Itt azonnal fellelhető az idővel történő különös játék, a múlt és a jelen sajátos felmutatása. Kettős játék ez az emlékezéssel, amely megoldással eleddig sehol, senkinél nem találkozhattunk. Ettől is eredetiek ezek a versek; a jelenből visszarévedő én előre-hátra mozdulása, amikor a negyven évvel ezelőtti beszélő elképzeli a bizonytalan jövőt. A jövőt, ami már jelenné változott, és ahol talán esetleges minden, jóllehet vannak biztos pontok, kapaszkodók: „s ahogy a sarokra érve / körbenéznék – mint amikor szédületből vagy álomból / tér magához az ember –, hirtelen nem tudnám, hol / vagyok, annyira ismeretlen lenne a környék, / ijedten tekintenék szét; s akkor kezdenék el szédülni / igazán, amikor pár méterre, az utca túloldalán / észrevenném a házat, ahol tizenhét éves koromig / lakni fogok, s ha kinézek majd az ablakából, pont / – ahol állnék – arra a sarokra látok.” (7.) A feltételes és a kijelentő mód, valamint az idősíkok váltogatásának fontos szemantikai szerepe van. A versben megszólaló én kettős játéka ez, ahogy a felnőtt visszatekint az egykori gyermekre élete helyszínein, aki elképzeli majdani felnőtt önmagát – avagy Karinthyval szólva: álmomban két macska voltam és játszottam egymással.
       Az Udvar című, következő versben sem árul zsákbamacskát Jenei: „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd” (8.), kezdődik a vers, és itt is, e rövid mondatban megfigyelhetjük, amint a köznapi beszédtől a sorvégi „majd” határozószónak szintaktikai jelentősége van. Nem úgy fogalmaz, hogy megírom majd, ahol a gyerekkorom telt, nem múltidejűsít, és ettől lesz ez az alapvetően köznapinak tűnő, dísztelen beszéd verssé, ettől mozdul el a költészet felé.
       Jenei Gyula verseire igen jellemző ez a hétköznapinak ható narratíva, nem zsúfolja tele verseit lila ködképekkel, a ritkán egyoldalas, de inkább másfél, két és fél oldal hosszú prózaversek azonban nincsenek híján a költői eszközöknek. Csak ezek sem hivalkodón vannak jelen a szövegekben. A szerző természetéből fakadó, Vilcsek által is megfogalmazott visszahúzódó személyiségből adódó csöndességben rejlik a varázsuk. Nem ellentmondás ez, hiszen valamennyi szöveg a versbeszélőről, jelenlegi és egykori önmagáról szól, mégis úgy, hogy sehol nem tolja előtérbe magát. Belefeledkezős versek ezek, az a bizonyos varázs az apró részletekben bújik meg. Részben generációs kötet, abban az értelemben, hogy az y- vagy z-generációhoz tartozóknak nem adhatja meg azt az élményt, ami a baby boom idején születettek, vagy az őket követő x korosztály (amelyhez maga Jenei is tartozik) tagjai számára releváns. A Szabó család és a Cooper-regények időszaka ez. Meg a filmeké, a „gyöngyvirágtól lombhullásig, timur és csapata, a kétéltű ember” (15.). Ma már egyre kevesebben láthatunk „tyúkszaros udvart, apátiába süppedt kertet, majdjóleszmégvalamire rossz ruhákat” (8.), padlást, ahol „fölfoghatatlan mennyiségű újságot és / könyvet találok: régi magazinok, tolnai világlapják, / cowboytörténetek” (8.), és sorjáznak a többnemzedékes falusi ház udvarán fellelhető kacatok, amelyek azonban meghatározók egy cseperedő gyermek életében. Olyannyira, hogy felnőttként számba veszi a tisztes szegénység tárgyi és személyi tartozékait: „megírom a lehullott nyári almákat, az esténként / a drótkerítés mellett elkocogó sünöket, a bodza, / a szemétdomb és a nyers föld szagát, az esőét, / az udvari budiét, a szegénységét, és azt is, hogy / kölyökként megtanulom, nem csak az lehet szegény, / aki nem dolgozik, mert apám sokat dolgozik, anyám is / sokat dolgozik, nagyanyám is teszi, amit ráncos / vénasszonyként tehet, ellátja a jószágokat, megfőz, / varr; mert rongyos ruhában járni szégyen, mondja, / de foltosban nem.” (9.)
       Tartozom bevallani, hogy részben elfogult vagyok a kötettel, mert bár nagyvárosi gyerekként nőttem fel, a nyári szünidőket az apai nagyszülők bakonyi falujában töltöttem, és az a sok éven át ismétlődő 2-2,5 hónap számomra is meghatározó élmény volt. Ismerős az udvar, a kukoricagóré, a disznóól, az istálló (nagyszüleimnek tehenük és lovuk is volt), a baromfiudvar és a hátsó kert, az udvari budi, a nyári konyha a hűs pincével, a padlás, a kerekes kút és az itatóvályú, és lehetne sorolni a személyes élményeket, amelyek kapcsolódnak a Jenei által megrajzolt helyszínekhez, képekhez.
       Az első fénykép, amely a baromfiudvaron készült, háttérben a disznóóllal és a libákkal, tisztaszoba, rákbetegség, óvodai bepisilés, rádió, Kennedy-gyilkosság – ezek a kötet első verseinek főbb fogódzói, innen haladunk aztán az iskoláskor felé. Jenei alaposan számba veszi, mintegy leltározza a világot az egykori kisfiú szemével nézve (Gyerekbűnök; Igazgatónő; Hosszúgatya). Visszatérő elem a már említett majd határozószó, ettől kap különös fényt a visszatekintés: „a tyúkól szagát sem szeretem majd; (...) egyre kevesebbet / járok majd haza” (32–33.), vagy: „a kert fáit negyven év múlva is felsorolom majd”. (44.)
       A Sikkasztás című verssel megint emlékeket hoz fel recenzensben a szerző, a búcsúsok céllövöldéjével, a körhintával, és jönnek a kor többi relikviái, az iskolaköpeny, a csikófrizura, az elcéllövöldézett osztálypénz, aminek következményei már a feledés ködébe vesznek: „adnának néhány pofont. vagy nem adnának. amikor ezt írom, már nem emlékeznék rá.” (49.), de ebbe a sorba tartozik még a Kenyér is, a kötet egyik leghosszabb verse.

 

Nagymamának több ollója is van, de a szerző számára a legkedvesebb (és máig megőrzött, használt) szerszám a Monarchia idejéből való, szárán maga „ferenc józsef és sziszi” (50.) látható; jön aztán egy megrendítő apa-vers: „néha / majd szégyellem az apámat. néha büszke / leszek rá. és hamar rájövök, hogy sok mindenben / hasonlítani fogok hozzá”. (54.) A szikár, már-már dísztelen verssorok között ilyenekre akadhatunk: „csikorog a tavasz, ahogy az ásó kavics- vagy / cserépdarabokat fordít ki a földből” (55.), vagy „fent tojássárga-nap, az ég színtelen, a levegő / üres közeg” (72.).
       Nem csupán a leghosszabb, de a legelgondolkodtatóbb vers is a Gyónás. A tízéves gyerekbeszélő három oldalon keresztül elmélkedik komoly filozófiai kérdéseken. A gyónás kiüresedett mantrái: „nem tiszteltem / atyámat, anyámat, öltem, paráználkodtam, loptam, / hazudtam, elkívántam felebarátom feleségét”. (77.) Ezekből jó, ha kettőt elkövethetett... Izgalmas történet az Óraátállítás, amelyben a büntetésből órák után is a teremben tartott kisfiú boncolgatja a lehetséges változatokat, miután otthon még a régi időszámítás szerinti állást mutatja az óra. Így nem derül ki, hogy „fönnmaradt” az iskolában; de mi van, ha szándékosan hagyták így, vagy az apja tekerte vissza a mutatót, és nyilvánvaló az óra késése, és a kérdésekre, hogy mennyi az idő, és nem maradt-e fönn, hazugságokkal kell feleljen – ezek a látszatra semmiségeknek tűnő momentumok azonban komoly kérdéseket vetnek fel az igazmondás és a hazugság viszonyáról, amikor már mérlegel a gyerek, miként jár jobban, hogyan úszhat meg valamit. És ezeknek a lehetőségeknek a boncolgatása elkísér minket felnőttkorunkba. Ugyancsak a füllentés jelenik meg a Halálugrásban, amikor a tanítónő megkérdezi az osztályt, ki látta a Tüskevárt a televízióban, de a lírai én családjának nincs tévéje otthon, ezért könyvben olvassa, és jelentkezik ő is, hogy látta, ám vesztére nekiszegeződik a kérdés, hogy ki is lenne az a Matula. Persze lelepleződik, mert nem tart még ott a könyvben, így nevetségessé is válik azonnal.
       Nem könnyű, nem könnyed olvasmány a Mindig más, mert korunk nem kedvez a halk szavú, csöndes művészeknek; a harsányság és megbotránkoztatás korában ez a fajta líra, mint föntebb utaltunk rá, már-már eszköztelenségével nem kelt feltűnést, de odafigyelést igényel. Távol tartja magát a patetikus stílustól, ugyanakkor elvárnánk tőle, hogy erősen prózához közelítő szabadversei jobban elemelkedjenek a hétköznapiságtól – persze az már nem Jenei Gyula lenne, alkatilag talán nem is alkalmas erre.
       Jenei Gyula érzékeny költő, rendkívül alapos megfigyelő. Verseinek egyik erénye, hogy úgy érint témákat, hogy nincs is szüksége a mellbevágó, harsány ripacskodásra. Így is kiérdemli az olvasó figyelmét. Mustó Péter jezsuita szerzetes mondta valahol, hogy az érdeklődést fel lehet kelteni, de a figyelmet ki kell érdemelni.
       (Á)tírhatom az emlékeimet, de / a valóság, amely elkísér majd eddig a versig, / ugyanaz marad?” (71.) kérdezi a költő a Bicska című vers végén. A válasz a kötetben van, még ha az mindig más is.

SZIFONLINE, 2018. 10.26.