Darvasi László
Jenei Gyula
A szövegmutatványos
Kik a könnymutatványosok? Ki ez az író? És kik vagyunk mi? Reménytelen pontos feleletet adni az ilyen kérdésekre, csak megsejteni lehet valamit olykor. Egy pillanatra mintha tudnánk a választ, megragadnánk, ám az, mint darab jég a meleg tenyérből, kicsorog ujjaink közül. Föltéve, hogy létezik egyáltalán, s nem csupán káprázat. Csak annyi bizonyos, hogy egy kékkönnyes szekér döcög hol közelebb hozzánk, hol távolabb – mint Darvasi László nagyregényében –, és utasai szeszélyesen vagy következetesen beleavatkoznak az életünkbe. Talán.
Darvasit a kilencvenes évek első felében a történetmondás megújítójaként üdvözölte a kritika, s gyorsan elterjedt róla, hogy olvasóbarát könyveket ír. A szövegirodalomba belefáradt, vagy ahhoz közel sem jutó igényesebb olvasókhoz Darvasi – természetesen nem egyedül – valóban közelebb hozta a kortárs prózát.
Kérdés persze, hogy korunk posztmodern közegében a történet mennyit képes megőrizni eredeti ívéből. Nem arról van-e szó inkább, hogy miként az egyik könnymutatványos szeméből tükördarabkák peregnek, amelyekben felismerhetjük halálos ellenségünket, úgy vannak jelen ezek a (gyakran töredékes) történetek Darvasi prózájában – s ha olvassuk őket, vajon kire ismerünk?
Az író ír. Sokszor újságot, tárcát (Szív Ernőként), azután bort iszik, beszélget (olykor Istenhez is szól), hazamegy, fáradt, eszik, emészt, teret enged vegetatív szükségleteinek, szerelmes, gyereket nevel, éjszaka jól alszik vagy rosszul, szorong vagy elégedett, és ír. Keresi magát szüntelenül, s fut önmaga elől. Mélység és magasság között kergetőzik kisvárosi angyalokkal és „nem vidéki” ördögökkel. Valahol azt nyilatkozza: „Azért néha nem olyan jó ennyi erővel meg ingerenciával, démonnal meg ördöggel egy testben elidőzni. El kell futni, és az ördög kijön. Az ördög nem szereti a futást. Amikor futsz, kiesik, egy kicsit üresebb leszel, és az jó. Aztán persze visszajön, de az a néhány óra nélküle nagyon kellemes. És hát az ördög biztosan nem vidéki…” Lehet, hogy az írás futás?
Eltanulta, vagy ösztönösen tudja, amit Marquez vagy Hrabal óta a prózában tudni lehet. Mesterének Mészölyt vallja, de eszünkbe jut róla – nyilván a tárcáiról – Kosztolányi, sőt Krúdy is. Ahogy a Szindbádban lebegnek hangulatok, évszakok, és persze nők, nők és nők, ott lebeg a leírásokban a vágy és a szomorúság, s valami hol így, hol úgy bizsergető titok Darvasinál is. Ahogy használják a szavakat, ahogy hullámzanak a mondataik, s ahogy megtorpannak, az nagyon más, mégis, a lélegzetvételük hasonló.
Darvasi történetei persze nem olyanok, mint amilyet Jókainál megszoktunk, vagy amilyet kocsmában, közértben mesélnek egymásnak az emberek. Ő erőteljesen stilizál. Úgy beszél a teljességről, hogy nem zár le semmit. Az eddigi életmű egészére jellemző, hogy a szerző bolyong a történetek között, mint kirakókockákkal, eljátszik velük. Szerkeszt, szétszed, illesztgeti egymáshoz a részeket, rendszert épít, mert épít. Összerak egy lehetséges világot, ad egy vagy több lehetséges választ, érzést, hangulatot, amelyet a következő pillanatban megkérdőjelez, cáfol. „Szavak és mondatok pusztaságában utazunk.”
Legtöbbször a rosszról, a gonoszról, a bűn természetéről beszél, mert a jóról nehéz érvényeset mondani. A nyelvvel szinte érzéki a viszonya. Szókincse bőséges, pontosan válogat belőle, de van, mondjuk, száz szava, amelyet jobban szeret a többinél, s amelyek bizonyosan és sűrűn visszaköszönnek majd ezután megjelenő írásaiban is.
Darvasi versekkel indult. Azokról a kritika az állította, erős bennük az epikusság. A prózája viszont tele van lírával. Bele lehet szeretni a mondataiba. Ahogy játszik velük. Olykor bölcset mond vagy magasztost, érzelgőst. De ezekbe a gondolatokban néha könnyen, máshol nehezebben felismerhetően ott bujkál az irónia. A groteszk fintor. Néha nem tudni, hol a határ. Ki így olvassa, ki úgy.
A lojangi kutyavadászokban kínai díszletbe csomagolja mesélőkedvét. Olyanba, amilyent mi kínainak hiszünk. Vagy amilyent ő is annak hisz. Persze föltehetően sok mindennek utánaolvasott, ez azért látszik, de a kínai novellákban sem a kínai a lényeg. Hanem a mese. „Amit elveszítettünk, arról mesélni kell”, írja valahol. S annyi mindent elveszítettünk: Istent, gyerekkort, szerelmeket, illúziókat, hogy megéheztünk a mesékre, a mítoszokra, és fel akarjuk bennük ismerni magunkat. Ez Darvasi sikerének a titka.
Ahogy Vergilius a Pokolban, úgy kalauzol bennünket a kollektív tudattalan mélységes bugyraiban, archetípusokat mutat fel, angyalt és ördögöt, születésről beszél és halálról, szerelemről, gyávaságról, hűségről, árulásról. Darvasi nagyszerű mutatványos. Pereg a szeméből méz és méreg, kő és jég és tükör, pereg a könny, s ez a könny beszél és megbocsát, csábít és gyógyít is, de veszélyes, mert „mint a tiéd, édes és sós, meleg és emberi.”
