Birtalan Ferenc: Versek regénye
Jenei Gyula
Versek mögötti élet
Birtalan Ferenc: Versek regénye
Neves színházi ember írja valahol, hogy a bizottságnak a színészképzésre jelentkezők meghallgatása után egy-két hónappal kellene döntenie – s akikre minden felvételiztető emlékezik, azok jutnának be. Mert ők nyilván érdekes, különleges személyiségek, őket a közönség is megjegyezné, szeretné, s bemenne miattuk a színházba.
Birtalan Ferenc Versek regénye című könyvét lapozgatva jutott eszembe a fönti elgondolás. Ennek a közel háromszázötven oldalnak a történetei ugyanis iszonyatos erővel érintik meg az olvasót, s nehezednek rá. Birtalan szokatlan feladatra vállalkozott. Magyarázza a verseit. Pontosabban a költeményeiben hullámzó érzések háttértörténeteit írja meg. S mert végigverselte az életét, verseinek regénye tulajdonképpen az ő saját életregénye.
De előbb a múltat, a felvázolható családtörténetet veszi számba. Az öröklött szegénységet. Amikor anyai nagyanyja 1942-ben meghalt, a nagyapa késve, s csak levélbe értesíti lányát, mert bélyegre is alig telt, nemhogy táviratra. Beszámol a temetésről, s arra kéri fiatalasszony-gyerekét, hogy a pénzt, amit az utazásra fordított volna, küldje el, mert húgainak még cipőjük sincs.
A könyv hátsó borítóján egy fénykép, amit kitelepítése előtt a szomszéd Görgey bácsi, a tábornok távoli rokona készített az öt Birtalan-gyerekről: „Dohányszín ég. Vasárnap. / Illata harminchat év előtti nyárnak. / Mondani, csak mint népmesét lehet, / áll a sárga képen öt gyerek. / És délelőtt van, látni jól / lábak villannak ránctalan ruhák alól. / Simák az arcok, mindenütt remény, / s ha sárgultan, de ott lebeg a cipőkön a fény.” Ám a fényt egyre többször fedik árnyak: a cukorkaosztogató internált nem tér haza, a testvérek pedig, előbb a nagylány-nővér, majd a fiúk halnak sorra, szülésben, katonaságnál, villamosbalesetben, s aki legtovább él, az is korán megy el, „nyakára hold sarlója billen”. Egyedül marad a legkisebb a Népmeséből, de ez már modern népmese, amiből kikopott az igazság: csak a vágy maradt, a küzdelem, a próbatételek, a szorongás és az „urbánus magány”. Szeretetből, szerelemből, hűségből, hűtlenségből, rengeteg gyászból, veszteségből és fenyegetettségből íródik ez az élet, ez a könyv, s persze költeményekből.
A verselgető fiút a gyárak világa szippantja magába, s bár az irodalom sugárútjain s szűk sikátoraiban is otthonosan mozog, a skatulyázás kikerülhetetlen: munkásköltő. A jelző persze jelentést szűkít, noha nem kellene, mert Birtalannak ez inkább többletet ad: a munkáslétet, a még inkább kiszolgáltatottak mindennapjait, lehetőségeit is ismeri: „nap óra perc / betéve tudom a rendet / egy vagyok a Gyárral / mikor a karmos óra csenget / és új és újabb évtized / vasszekrénybe zárva / betéve tudom a rendet / nap óra perc / bérszalagkokárda”; vagy „Neked élmény, nekem élet. / Tanúim megdagadt erek. / Te elmész és elmeséled. / Én maradok, s szégyenkezek.”
Lassan jönnek a kötetek, szinte kivárhatatlanul lassan. Negyvenéves, mikorra az első megjelenik – akkorra halott legjobb költőbarátja, az azóta elfeledett Verbőczy Antal, felesége éveit visszafelé számlálják már az orvosok, Birtalant pedig két év múlva leszázalékolják a lakatos munkából. Betegség, a feleség halála, fia útkeresése, az új élet fölvillanó reménye, új asszony, új gyerek, új nyavalyák, új (panel)magány: „tíz emelet beton: életünk halálunk”
Rokonszenves Birtalan társadalmi és politikai kérdésekben tanúsított józansága: élni kell, kompromisszumok árán is. Józanul nézni pedig nem az erkölcs szédítő magasából, hanem a hétköznapok realitásából lehet: „Anyu házfelügyelő volt. // Mai ismereteim szerint innentől kezdve már szégyellhetem magam: mert a Házfelügyelő a rendszer kiszolgálója, spionja stb. volt. // Innen két dolog lehetséges: vagy utánanézek – vajon tényleg…? –, vagy simán azt mondom: menjenek a halál faszára. A sok patyolat-tiszta, hablelkű, a sok igaz ember…”
Apró történetek sorjáznak, miként bántotta meg őt borosan Lázár Ervin, s milyen biztatásokat és elutasításokat kapott lapszerkesztőktől, miféle szekértáborok közötti pingpongot tapasztalt meg irodalmi körökben. A rendszerváltásban való csalódása elemi; plebejus indulat írja a verset: „zsonglőrködő szóbohócok / a nemzeti klubban / tiborcék kezében sapka / össznépi kuss van / (…) / szánkban morzsányi sajt / csapatnyi róka zeng / lessük az őrült hangzavart / csend kéne végre csend”. Ha a csend, a megbékélés nem is adatik meg könnyen, a „csöppnyi lét” lázadása egyre inkább befelé figyelő beletörődéssé halkul Birtalan Ferenc költészetében: „A kis galamb az ablakon… / Én itt, s az Úr, ha erre lát, / úgy érzi: jó lett, jó ez a világ… / Töprengek kicsit… Ráhagyom.”
Birtalan Ferenc: Versek regénye. (Hungarovox Kiadó, Bp., 2010)
