Békési Imre: Arcok a gyerekkorból
Jenei Gyula
A gyerekkor grammatikája
Békési Imre: Arcok a gyerekkorból
Az Arcok a gyerekkorból című vékonyka kötetről csak elfogultan tudok írni. Szerzője, Békési Imre tanárom volt a szegedi főiskolán. Felkészültsége, embersége a megbecsült, jeles oktatók sorába emelte. Az összecsipegetett tudás azonban idővel a felejtési görbe ívének megfelelően kopogat, s amikor húsz év múlva egyetemi keretek között újra dolgom lett a mondattannal, reményvesztetten próbáltam visszazárkózni legalább gyakorló tanárként ténykedő hallgatótársaim középhaladó szintjére, s egykor ugyancsak Békési-tanítvány barátomtól érdeklődtem, milyen szakirodalmat ajánl, mire ő rögvest rávágta, hát Békésitől A gondolkodás grammatikáját. A vizsgám jóra sikerült, mondatanos tudásom persze azóta megint kopik, de az említett szöveg- és mondattani monográfia valódi szellemi élményt kínált.
Nemrég Darvasi Lászlóval (szintén Békési-tanítvány) készítettem nagyinterjút (az Eső téli számában jelenik meg), s törökszentmiklósi gyerek- és diákkoráról szót váltva kérdeztem tőle, tervezi-e megírni azoknak az éveknek a regényét. Azt felelte, „Talán még nem öregedtem meg eléggé. Idősebb írók szoktak számot vetni az életükkel, szépen, akkurátusan megírják a gyerekkorukat, a bűneiket. Vagy azokat a bűnöket, amiket velük szemben követtek el szülők, barátok, szerelmek. Vagy szépen, bölcsen és rezignáltan gyónnak, ahogyan Déry az Ítélet nincsben.”
Kíváncsian vettem kézbe az MTA doktorának, a szegedi egyetem professor emeritusának ezúttal szépirodalmi élményt ígérő könyvét, amelynek már címe (és az olvasó tájékozódását segítő egyfajta műfajjelölő alcíme: Emlékképek) eszembe jutatta Darvasi fönti gondolatsorát, hogy bizony a gyerekkorral így vagy úgy, előbb vagy utóbb mindenki számot akar vetni. Ahogyan Békési Imre is teszi. „Ürügy” is akad: felidéz egy húsz éve esett véletlen találkozást egykori kedves magyartanárával, páter Lukáccsal, aki Kalocsán tanította a második gimnáziumban, pontosabban „a Jézus Társasága Általános Iskolájának 6. b-re átkeresztelt osztályában”. A páter Lukáccsal való találkozás múltidézése folytatódik a könyvben: „a következő hetek, hónapok, évek fel-felmerülő emlékfoszlányai (…) a gyerekkor többi arcát is felidézték bennem a Vörös-köröszt menti Vajas-partról, a gyerekbandából, a rajtunk átzúgó háborúból.”
És valóban, meggyónódnak a szolid gyermekbűnök, például amikor a banda tagjai szétverik a náluk nem sokkal idősebb disznópásztor fiú munkaeszközét, a kanászkürtöt, de egyfajta személytelenített gyónás a következő bekezdés is: „Minden gyerekcsapatban van egy nagydarab, kövér gyerek. Erősebb, mint a többi, de szelíd, ugratható, s ezt akár felfogja, akár nem, elnéző mosollyal tűri; rajta csapódik le, válik semlegessé, alszik ki a banda fel-fellobbanó alkalmi indulata, rossz kedve, gonoszsága. A Vajas-part erős, nyugodt, kövér gyereke Otta Jóska volt.”
De a „rajtunk átzúgó háború”, vagy a „6. b-re átkeresztelt” második gimnáziumi osztály kifejezések sejtetik, hogy a legnagyobb bűnt mégis a kor követte el a harmincas évek közepén-végén született korosztállyal szemben, sokak mellett hadiárvává téve az írót is: „»Hát maga még mindig itthon van, Bagó?« – szólt rá korábbi nevén apámra negyvenkettő telén a Nagy utca sarkán a sorozást felügyelő városi hivatalnok. Így iratkozott ki a mesterségből – s az életből is – apám alig harmincöt éves korában.”
A negyvenes-ötvenes éveknek széles társadalmi tablóját rajzolják meg az Arcok a gyerekkorból történetei, történetfoszlányai. Törekvő keresztanyát, a kötelesmester apát, a művészlélek szomszéd asztalost, a gyerekbanda tagjait, a fiút, akinek „az apját, a felesége védelmezése miatt, a szeme láttára verték agyon a bekvártélyozott katonák”, fegyelmet az oroszok elöli rejtőzésben tanuló gyereklányokat, a maroknyi cseresznyét lopó kiskamaszokat begyűjtő, majd azokat egymással, azaz saját gyerektársaikkal összeverető rendőröket, jóságos tanítókat, szigorú pedellust, meghasonlott történelemtanárt, a határban kenyérkeresőként dolgozó vagy Sztálinvárosban „szocializmust építő” középiskolásokat, kulákokat, téeszagitátorokat. Békési felvillantja a cserkész- és az úttörőélet eseményit, tábortüzeit, ír árvízről, „bérharcról”, a gyerekkori gyónások izgalmáról, barátságról, szerelmi tájékozódásról, kamasztréfáról, lógásról, s megelevenednek iskolai és kórusos anekdoták. Megelevenedik a kor.
A többnyire két-három oldalas szövegek fölé címként sokszor a szereplőjük tulajdonneve kerül. Mint a föntebb már emlegetett Jóskáé. Ebben az írásban is tetten érhető az emlékezés, az elbeszélés töménysége: megelevenedik a kövér fiú családja, a kisvárosi kocsmárosok, boltosok, a vendéglő közönsége és díszletei biliárdasztalostól és köpőcsészéstől, a bolt választéka, a tóban fürdések, a biciklizések, s egy baljós mondat a Köröszttől, Jóska keresztanyjától („Vigyázzatok, egy kicsit gyönge a szíve Józsikának!”), amely előrevetíti a később tanítóvá lett fiú két oldalba sűrített életmeséjének végét, amikor az egykori társak a fiatalember sírját körülállva döbbennek rá, hogy a fönti megjegyzésből nem „Jóska jó szívét, vagyis elnéző, megértő, megbocsátó magatartásának jellemzését” kellett volna kihallani. S mintegy lábjegyzetként még egy anekdota is belefér a portréba: „Számtan órán a húszas átlépését így gyakoroltatta: »Na, fiam, tizenkilencre milyen lapot szeretnél húzni?« »Hát alsót.« »És tizennyolcra?« »Hát filkót.« »És tizenhétre?« »Hát csikót« – felelte a lurkó elnéző mosollyal a tanító bácsinak, aki lám, hiába olyan nagydarab, még ennyit sem tud.”
Békési Imre szépirodalomként olvasandó könyvében gyakran találni néprajzi, helytörténeti megjegyzéseket, érdekességet a szerzőt útra bocsátó kalocsai kisvilágból, olykor pedig egy-egy nyelvjárási szó vagy mondat megidézésével a nyelvész is kiszól az egyszerűen, tisztán, pontosan megjelenítő, „szépen, bölcsen és rezignáltan” mesélő könyvből. A megidézett gyerekkor portréi után szívesen olvasnám a megidézhető felnőttkoréit is.
Békési Imre: Arcok a gyerekkorból. Dugonics Társaság, Szeged, 2009
