Benedek Szabolcs: Az élcsapat
Jenei Gyula
Túlélt történelmeink
Benedek Szabolcs: Az élcsapat
Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919 című regény – más könyvek társaságában – szeptember óta az asztalomon várja, hogy kiolvassam. Éppen most, a hétvégén került rá sor, amikor szerzője, Benedek Szabolcs József Attila-díjat kapott.
Benedek novellái többnyire a jelenben játszódnak, míg regényeinek szinte mindegyike, szám szerint hét (ha az ugyancsak tavaly megjelent Haláldekameron novellafüzérét is ideszámolom), történelmi közegbe kalauzol. (Na, jó, hat és fél, mert a Budapest vőlegényei ebből a szempontból felemás – a mai mesén túl a családtörténet ívén megelevenednek benne Magyarország elmúlt évtizedei, sőt a főhős históriai érdeklődése a régi századokba is bepillantást enged néhány epizód erejéig.)
Eszembe jut egy tizenvalahány évvel ezelőtti kép: valami rendezvényen vagyunk a Szolnoki Művésztelep akkor Paál István nevét viselő színházában, s rápillantok Benedek Szabolcsra. Oldalról látom, ahogy talán kissé összeszűkült szemmel nézi az előadást. Figyel. S nekem valahogy úgy tűnik, hogy a dolgok mögé lát. Eljátszom a gondolattal: így néz egy prózaíró. Érdeklődve, figyelmesen, mindent rögzítve, elraktározva, hogy amikor majd szövegszöveteket szövöget, legyenek helyzeteket hitelesítő emlékei, megoldásai.
De miért ír Benedek ennyi történeti tárgyú irodalmat? Miért e históriai érdeklődés? Mit lát, mit figyel a történelemben az író? Valószínűleg ugyanazt, amit bárki más. A mát. Az élcsapat például rendszerváltás-regény. A Visegrádi utcai lakásban szinte folyamatosan ülésező kommunisták az ország fölötti hatalmat készülnek átvenni, míg Károlyi Mihályék a háború utáni belső viszonyok és az Antant szorításában egyre tehetetlenebbül próbálják megőrizni ugyanazt: a hatalmat. Cselekednek ideáik és lehetőségeik szerint. Ahogy mindig, mindenki. Benedek most is széles tablót készít, sok ismert történelmi, irodalmi figura tűnik fel könyvében Prónay Páltól Rákosi Mátyásig, Jászi Oszkártól Landler Jenőig, s szép számmal szerepelteti-beszélteti a kollégáit: Krúdyt, Kosztolányit, Karinthyt (az Édes Anna regénykezdetét például, hogy miről pletykálnak a Krisztinában, Karinthy meséli Kosztolányinak, csak nem Kun Bélára, hanem Szamuelyre hangszerelve), vagy a kommunista irodalmárt és esztétát: Lengyel Józsefet, Lukács Györgyöt.
A regény magába szippant, Benedek könnyű kézzel ír, olvasmányosan bonyolítja a történetet, föltehetőleg hatalmas háttértudással rendelkezik a korról. A hitelességet persze nehéz számon kérni egy mégiscsak fiktív műfajon, hiszen a regényben a valamennyiünk által ismerhető-hozzáférhető, de általában nem ismert tudáson túl is mozgatni kell a szálakat. A fikció és a valóság aránya tehát a magamfajta átlagolvasó számára mindig kérdéses, ám ez nem vetődik fel problémaként, mert a regény atmoszférája hitelesnek tűnik. Annyiban mindenképpen, hogy a jellemek, helyzetek és megoldások tükröztethetők a mába, vagyis lélektanilag ismerősek a bennünket körbevevő mindennapokból, a hírekből.
Szamuely Tibor oktatásügyi népbiztos például egy nyitott, sötétbarna személygépkocsival (amely IV. Károlyé volt) tizenkilenc májusában Szolnok utcáit járja, föláll az autóban, „időnként rámutat egy-egy elővigyázatlan alakra, aki addig egy fa mögött, egy kapualjban, vagy egy ablakmélyedésben lapult”, s akit a népbiztos „külleme és öltözéke nyomán” úgy ítél meg, hogy „az ellenforradalmárokhoz tartozik”, arra lövet. Majd előhúzza forgópisztolyát, s maga is lő. Amerre megfordul az országban híres páncélvonatán, hullák jelzik kíméletlenségét. Kérdés, hogy Szamuely, akinek regényben megrajzolt figurája vágyaival, eszméivel összhangban, ám esendően mozog, konspirál, szeretkezik, vajon gonosz ember-e. Vajon gonosz emberek-e a kommunisták, akiknek többsége vélhetően a legjobb szándékkal, egy belsővé érlelt ideológia jegyében tette, amit tett, amit tehetett? Miként Horthy Miklós is hazájáért aggódó és tenni kész tisztként ajánlja föl katonai szakértelmét a könyv lapjain Kun Bélának, illetve a Vörös Hadseregnek.
A történelmi bűnökre (s szinte mindegy, hogy fegyverrel a kézben vagy tárgyalóasztalnál követik el) persze nehéz enyhítő körülményt keresni a szándék (vélelmezhető) tisztességében. De ez nyilván nem is törekvése az írónak, miként a fülszöveg szerint „a regény se leleplezni, se emlékezni nem kíván. Csupán megmutatni, hogy milyen erők rángatták abban a néhány hónapban a régi és új között lebegő, tétova, tehetetlen Magyarországot”. Megmutatni, hogy milyen erők rángatnak mindig bennünket a történelemnek nevezett forgószínpadon. Mert a színpad minden bizonnyal forog, gondolhatjuk Benedekkel együtt, akinek előző históriai tárgyú könyve, a pestisről íródott Haláldekameron kapcsán olvashatjuk a szerző honlapján: „a könyv mégsem a betegségről szól, hanem arról, hogy miket tesz az ember, amikor a végzettel szembenézni kényszerül. Meg a túlélésről. Hogy a csapás előbb-utóbb elvonul, és mi, miután tántorogva fölkászálódunk, újrakezdünk mindent. Többnyire ugyanúgy.”
Benedek Szabolcs: Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919. Pont Kiadó, Bp., 2009
