Kőrössi P. József: Nem ezt találtam
Jenei Gyula
Ami zajlik bennünk, avagy mesék a tűzfalon
Kőrössi P. József: Nem ezt találtam
Előítélettel közelítek a könyvhöz, mert amikor friss szerzeményként, még olvasatlanul hevert munkahelyi asztalomon, egyszer csak azt látom, kollégám jókat vigyorogva belefeledkezik, majd megkér, hogy amikor kiolvastam, adjam neki kölcsön. Este pedig a feleségem jelenteti ki pár oldal után, hogy ez bizony egy jó könyv. Fokozott kíváncsisággal olvastam hát Kőrössi P. József Nem ezt találtam című, furcsa kis írásokat tartalmazó prózakötetét.
Az „előszó helyett” sorakozó mondatok arról tájékoztatnak, hogy a szerző azokról ír, akik az útjába kerültek (ez idáig teljesen természetes), és Tajtiról, aki az útjában áll. És hogy van egy keret, amelyet arcokkal, történetekkel, vagyis a könyv szövegeivel töltöget az író, s a szövegeknek illeszkedniük kell. De kicsoda Tajti?
Mottóként olvashatjuk: „ülünk velem szemben…” és „úszik a kádban a dinnyehéj…”. Eszünkbe juthat József Attila, ő a rakparton ült, a dinnyehéj meg a Dunán úszott, a fürdőkád viszont akkor is kicsi, ha nagyobbacska. A történetnélküliség történetei ezek, gondolhatnánk – kert helyett cserép, ám csöppnyi sós vízben is mutatja magát a tenger.
Az első rész, az Itt futkos egy gyermek égzengéssel a fejében című nagyjából és körülbelül a gyerek- és fiatalkor Nagyváradán kalauzolja az olvasót. Önéletrajzi regény kezdete is lehetne. Kisvárosi helyszínek (Hattyú utca, Schlauch-kert), figurák, „arcok” bukkannak fel: Tóthbácsi, Bikamari, Erdősnéni, Pifta és Guszti (ugye, érezzük a hangulatot?), s mind úgy, hogy Tajti mesél róluk „(meséli Tajti)”. De ki ez a Tajti?
Egyszer azt mondta nekem egy prózaíró, hogy az író vagy kitálalja, vagy kitalálja a történeteit. Később bizalmasan hozzátette, nehogy azt gondoljam, akármelyik is olyan leleményes, hogy bármit is kitalálna. Maradnak a saját történetek, az ismerősökéi, meg amiket Tajti mesél. Illetve ezeknek az egyvelege. Tajti tehát az író alteregója, mint Kosztolányinak Esti.
A második rész a talányos Tündérek és madárlógatók címet viseli, témájában sokfélébb, megformálásában töredezettebb. Itt is többször visszatér a film, mint motívum. Egy írás – egy snitt. Mondjuk, két snitt a háborúról. Az elsőben két kislány lóbázza a lábát egy padon, s beszélget, hová menekülnek a családjukkal, ha jönnek hozzánk háborúzni a „balkán-európai jugoszlávok”. A második snittben a kikötözött, megalázott katona előtt megerőszakolják családja nőtagjait. A falu szeme láttára. De életben hagyják, ha ő is ezt teszi valamelyik falubelivel. Az ismerősök biztatják, tegye, mert akkor még bosszút állhat.
Valóság, álom, abszurditás keveredik a történetekben, szóljanak a férfi-nő kapcsolat bugyrairól, beszélgetésekről és monológokról, szelíd érintésről, erőszakos szeretkezésről, egy utca mindennapjairól, fodrászatról, kéményseprők irodájáról, tűzoltóságról, pékségről. Kérdés, tudunk-e olyat álmodni, amit ne űberelnének a hétköznapok. Ha nem, akkor az abszurd valóság köszön vissza a könyv lapjain.
A kötet talán a határokról szól. Nemcsak az országokéról (embercsempészet a magyar-románon), hanem a belsőkről. Ki vagyok én, ki a másik, hogyan keverednek, mosódnak össze szerepeink? Mintha tükörszobában állnánk, itt is egy én, ott is, amott is, de lehet, hogy az nem is én vagyok, hanem te, vagy ő. „Ott – vagy itt – áll Tajti az utamban… Bennem lakik. Így vagyok ketten: én meg én. Vagy: ő meg ő. Én meg ő biztosan nem vagyok (mondom Tajtinak, mondja Tajti).”
Ez az idézet nem szerepel a könyvben, „csak” a fülön. Ahogy a hátsó borító szövege sem olvasható belül. Mintegy jelezve, „a keret nincs kitöltve”, további részletek illeszthetők bele. Akár az olvasóéi is.
Kőrössi P. József: Nem ezt találtam. Noran Kiadó, Bp., 2003
