Bertók László: Háromkák
Jenei Gyula
Magyar haiku – avagy kerti háromkák
Bertók László: Háromkák
Ha látunk egy háromsoros költeményt, amelynek az első és utolsó sora öt szótagos, a középső pedig hét, rávágjuk, hogy haiku. És ez igaz is, meg nem is. Ennek a japán származású versnek ugyanis eredendően nagyon sok formai és tartalmi kötöttsége létezik, ám európai honosításakor idomulnia kellett az itteni nyelvi sajátosságokhoz. Jellemzően természeti képekből építkező vallási és egyéb szimbolikája is elmaradt, egyszerűsödött vagy átalakult.
Annak idején a nyugatosok fedezték fel Magyarországnak a haikut. Kosztolányi, aki maga is sok japán háromsorost fordított (rímekkel díszítve az eredendően rímetlen verseket), így jellemezte az alakzatot: „sejtetésre megannyi alkalmat adó nyelvi tétovaság.” Mostanában gyakorta látni folyóiratokban és kötetekben haikukat. Divatba jött napjainkban ez a versforma. Sőt a haikudömping láttán az olvasó azon is elgondolkodhat, vajon valamiféle kihívás, belső kényszer íratja-e a költőkkel ezeket a háromsorosokat, vagy esetleg versképmaradékokat gyömöszölnek kellő formába, mint amikor a háziasszony újragyúrja, -szaggatja a széle tésztát.
Bertók László folyóirat-publikációból és tavalyi verseskönyvéből már tudható, hogy a nemrég Kossuth-díjassá emelt költőnk is bűvkörébe került ennek a formának. Háromkák című kötete csak haikukat tartalmaz, szám szerint kettőszáznegyvenhármat. Ennyi költői pillanatot igyekszik megragadni Bertók az elégikustól az ironikusig terjedő sávban.
„A végtelenbe / mégy folyton, s jó, ha eljutsz / megint a kertbe.” – írja az egyik háromkában, ugyanis nemcsak témavilágában, de még elnevezésében is magyarítja, bertókosítja a haikut: „Csak a pillanatban marad meg minden. Jó, ha némelyiket meg tudod jelölni (állítani?), ha másképp nem, egy haikuval, egy tizenhét szótagos, háromsoros verssel. Talán az se baj, ha a klasszikus japán formát kicsit a saját kultúrádhoz, élményeidhez, levegővételedhez igazítod, rímelteted, s magyarul úgy hívod, hogy háromka.”
A könnyűnek látszó, áttetsző haikuszárnyak („Haiku-lepke? / Öt-öt igen a szárnya, / hét nem a teste.”), a jól konstruált képiség mögött ott kell, hogy legyen valami tömörebb (vagy még megfoghatatlanabb?) anyag – gondolat, érzés, félelem, sóhaj.
Bertóknak ez a kötete a kertszimbolikára épül. Ugyanakkor minden egyes darab „önmagáért felel… S a kapu nyitva van.”(„Oldalt a bokrok / elfagytak mind. A kertben / középen volt jobb.”; „Nagy őszi barack. / Ki tud többet belőle, / te vagy a kukac?”)
De miért a haikuk, vagyis a háromkák? Szepes Erika Ezredvégi önarcképünk: a haiku címmel tanulmányt szentel ennek a magyar költészetben valóban divatos jelenségnek. Többek közt azt írja, hogy „a haiku és a szonett a világlíra két legkötöttebb formája, ezért is kedvelik a szabadvers szabadságából menekülő költők.” (A menekülésről viszont nekem egy Utassy-sor ugrik be: „Futnék, de gömbölyű földön hova?!”)
Bertók egyébként a nyolcvanas, kilencvenes években három kötetet töltött meg a másik legkötöttebb formával, pontosan kétszáznegyvenhárom (ez annyi mint Három az ötödiken – később ezen a címen egybevonja a köteteket) szonettel, amelyeket sajátos, nehezített rímtechnika s többnyire a töredezettség érzetét keltő, kihagyásos mondatszerkesztés jellemez.
Persze nemcsak némely Bertók-versnek sajátossága a szinte védjegyként értelmezhető töredezettség, de a hétköznapok tükörcserepei is legfeljebb kegyelmi pillanatokban állnak össze fölismerhető képpé. A szemlélődő, az élet apró-cseprő, éppen ezért fontos dolgait megverselő költő a Háromkák verseivel pontos fogalmazásra kényszeríthető, feszes haikuformában keresi önmagát, történetesen nem japán-, hanem egy pécsi kertben, kisvilágban, amelyben persze – ahogyan cseppben a tenger – ott a mindenség.
Mit is mond Szepes Erika az ezredforduló magyar haikujáról? „Menekülés – rejtekezés. A legszemélyesebb vallomás a legidegenebb formában.”
Bertók László: Háromkák. Magvető kiadó, 2004
