Lázár Balázs: Nézd, Lear papa
Jenei Gyula
A költő maszkjai
Lázár Balázs: Nézd, Lear papa
A cím, a borító, a tartalom – mind azt sugallja, hogy egy színész verseskötetét forgatjuk. Valójában persze költőét, aki történetesen színész is. A két mesterség vagy kifejezési forma kiegészíti, erősíti egymást, mégsem nevezném Lázár Balázst színész költőnek, mert a jelző mindig szűkít, a Nézd, Lear papa szerzője viszont éppen a teljességet igyekszik megragadni. Múlt, jelen és a szorongást vagy bizalmat keltő, a korábbiakból olykor megsejthető jövő a versek tárgya, a kis- és nagyvilág, gének és galaxisok eltérő előjelű véglete. Lázárnál a csillagok „apró testékszerek”, a fény „kozmikus emlékezet”, s ami mindezt személyessé teszi, az a „belső téridő”, ahol mintha „minden perc / egyszerre történne” (Terasz).
A kötet borítója fekete és fehér mezőre különül; a fehéren koponya látható üresen feketéllő szemgödörrel, de a koponya fényképére valaki a bohócarc attribútumait pingálta, mosolyra hajló szájat, könnycseppet a szem alá és nagy piros foltot az orrüreg fölé. Mintha álarcot cserélne a holttá lett élő, vagy inkább csak fölmutatódik a koponya mint maszk, valaminek az intő jele, s a maszkra újabb maszk vetül, mint mikor két összehajló tükörszárny között végtelenedik arcunk.
A kötet nyitóversében a lírai én belvárosi teraszon cigarettázik. A közeli díszlet omladozó házfalat mutat, a magasságban azonban fénylő csillagok adnak ürügyet a tér-idő-anyag hármasságát befogni próbáló gondolatfutamokra, hogy azután oda jussunk, ahová juthatunk: a végiggondolhatatlanhoz, Istenhez vagy Dsuang Dszi lepkéjéhez. „Végül elképzelem – mint Dsuang Dszi a lepkét – / amint egy teraszon elképzel valaki engem / nyáréj-zsobogásban, kék cigarettafüstben, / az elképzelhetetlen világegyetemben…”
A kötet három ciklusra szerveződik; az első a Maszk. Ebben a részben a versek (elsősorban) nem a színész, hanem az ember álarcait veszik számba. A hétköznapi történéseket. „Az ásítás leülepszik lassan a / szoba domborzatán, ahol túl / papíralföldön, gatya- és zoknidombságokon…” (Jel) a tekintet kipásztáz az ablakon, miközben a tévéképernyőjén át beömlik lakásunkba a világ. Már nem eposzok, mondák mesélik el istenek és emberek archetípusait, alaphelyzeteit, hanem számtalan televízió-csatornán és a világhálón zúdul ránk az a posztmodern kavalkád, amely valahogy mégis megteremti a maga hivatkozható tudás- és élménypontjait, esendő isteneit, félisteneit, nyomorultjait. „A tévében nehéz gyerekkoráról vall a sztár – / egy másik csatornán azt mondják Taszár, / s hogy újholdkor kezdődik a háború (…) Aztán hirtelen színt vált az éj, / felforr a légifolyosó, ahogy / óriás vasmadarak repülnek rajta át / s a város felhorkan, mint aki rosszat álmodik”. Valamennyiünk közös élménye ez, csak itt nem hajók siklanak Trója felé, hanem, mint egy apokaliptikus látomásban, repülők szelik az égboltot Jugoszlávia vagy Irak fölött.
Néha apró, játékos szösszenetek, máskor végigvitt „eszmefutták” találják meg (legtöbbször szabad) formájukat a Lázár-versekben – s talán a szerző is megleli ezekben a profán imákban azt a feloldozást, amit folyvást keres: „engem az írás feloldoz, valami / el nem követett bűn alól” (eszmefutta).
A kék tó nélküli Kék Tó című ciklusban a szerző, akár egy „emlékrestaurátor”, pár éve az Egyesült Államokban tett színésztanulmányútja emléktöredékeit alakítja versekké. Némelyikbe (ld. a Me-sét) novellához elegendő epikus tartalmat sűrít, de a legtöbb költemény a történeteket, hangulatokat idéző, az élményt időben és térben távoli nézőpontból szemlélő költőnek ad lehetőséget a (néhol ironikus és önironikus) reflexióra (pl. amikor az amerikai pénztáros választ nem váró rutinkérdésére, amely hogyléte felől érdeklődik, közép-európai alapossággal felel). S amikor a kulturális panelek másságából is következő idegenségérzetét feloldódni véli, amikor „már rendszeresen / angolul álmodtam / és otthonosabban mozogtam / a plázának nevezett téren / (…) nos igazán akkor fogtam fel / intim viszonyom az anyanyelvvel” (akkor Arcata-ban).
A harmadik, a kötetcímet is adó ciklus a Bolond feljegyzéseit tartalmazza. A mindenkori csörgősipkásét, aki persze nem bolond, hanem éppenséggel bölcs, s eléggé bátor (vagy mégis együgyű?) tükröt tartani a királynak, illetve mindannyiónknak („bár torz a tükröm, / nélküle mégsem ismernél magadra!”), mert a Nézd, Lear papa ugyan Shakespeare-drámát idéz, de a szövegek jelentésmezeje sokkal tágabb, általános emberi tartalmakat hordoz, s ebből (nem pedig a szerző aktualizáló szándékából) következően gyakran döbbenetes erővel rímel mai társadalmunk történéseire. Hűség, kíváncsiság, játék, félelem, indulat sűrűsödik a bolond monológjaiba, amelynek címzettje mindig Lear papa („szenilis barátom, édes egykomám, / cimborám, pajtikám, marharépapám!”). De kicsoda Lear papa, kihez szól a lírai én? Személyiségének egy másik részéhez, hozzánk, Istenhez? Végülis mindegy. Szól valakihez. Valakihez, akiről – ahogy Borges írja egyik versében –: „azt beszélik, hogy a tükörben lakozik, és hogy aki önmagát nézi, az Őt nézi.”
Lázár Balázs: Nézd, Lear papa. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006
Jenei Gyula
A költő maszkajai
Lázár Balázs: Nézd, Lear papa
A cím, a borító, a tartalom – mind azt sugallja, hogy egy színész verseskötetét forgatjuk. Valójában persze költőét, aki történetesen színész is. A két mesterség vagy kifejezési forma kiegészíti, erősíti egymást, mégsem nevezném Lázár Balázst színész költőnek, mert a jelző mindig szűkít, a Nézd, Lear papa szerzője viszont éppen a teljességet igyekszik megragadni. Múlt, jelen és a szorongást vagy bizalmat keltő, a korábbiakból olykor megsejthető jövő a versek tárgya, a kis- és nagyvilág, gének és galaxisok eltérő előjelű véglete. Lázárnál a csillagok „apró testékszerek”, a fény „kozmikus emlékezet”, s ami mindezt személyessé teszi, az a „belső téridő”, ahol mintha „minden perc / egyszerre történne” (Terasz).
A kötet borítója fekete és fehér mezőre különül; a fehéren koponya látható üresen feketéllő szemgödörrel, de a koponya fényképére valaki a bohócarc attribútumait pingálta, mosolyra hajló szájat, könnycseppet a szem alá és nagy piros foltot az orrüreg fölé. Mintha álarcot cserélne a holttá lett élő, vagy inkább csak fölmutatódik a koponya mint maszk, valaminek az intő jele, s a maszkra újabb maszk vetül, mint mikor két összehajló tükörszárny között végtelenedik arcunk.
A kötet nyitóversében a lírai én belvárosi teraszon cigarettázik. A közeli díszlet omladozó házfalat mutat, a magasságban azonban fénylő csillagok adnak ürügyet a tér-idő-anyag hármasságát befogni próbáló gondolatfutamokra, hogy azután oda jussunk, ahová juthatunk: a végiggondolhatatlanhoz, Istenhez vagy Dsuang Dszi lepkéjéhez. „Végül elképzelem – mint Dsuang Dszi a lepkét – / amint egy teraszon elképzel valaki engem / nyáréj-zsobogásban, kék cigarettafüstben, / az elképzelhetetlen világegyetemben…”
A kötet három ciklusra szerveződik; az első a Maszk. Ebben a részben a versek (elsősorban) nem a színész, hanem az ember álarcait veszik számba. A hétköznapi történéseket. „Az ásítás leülepszik lassan a / szoba domborzatán, ahol túl / papíralföldön, gatya- és zoknidombságokon…” (Jel) a tekintet kipásztáz az ablakon, miközben a tévéképernyőjén át beömlik lakásunkba a világ. Már nem eposzok, mondák mesélik el istenek és emberek archetípusait, alaphelyzeteit, hanem számtalan televízió-csatornán és a világhálón zúdul ránk az a posztmodern kavalkád, amely valahogy mégis megteremti a maga hivatkozható tudás- és élménypontjait, esendő isteneit, félisteneit, nyomorultjait. „A tévében nehéz gyerekkoráról vall a sztár – / egy másik csatornán azt mondják Taszár, / s hogy újholdkor kezdődik a háború (…) Aztán hirtelen színt vált az éj, / felforr a légifolyosó, ahogy / óriás vasmadarak repülnek rajta át / s a város felhorkan, mint aki rosszat álmodik”. Valamennyiünk közös élménye ez, csak itt nem hajók siklanak Trója felé, hanem, mint egy apokaliptikus látomásban, repülők szelik az égboltot Jugoszlávia vagy Irak fölött.
Néha apró, játékos szösszenetek, máskor végigvitt „eszmefutták” találják meg (legtöbbször szabad) formájukat a Lázár-versekben – s talán a szerző is megleli ezekben a profán imákban azt a feloldozást, amit folyvást keres: „engem az írás feloldoz, valami / el nem követett bűn alól” (eszmefutta).
A kék tó nélküli Kék Tó című ciklusban a szerző, akár egy „emlékrestaurátor”, pár éve az Egyesült Államokban tett színésztanulmányútja emléktöredékeit alakítja versekké. Némelyikbe (ld. a Me-sét) novellához elegendő epikus tartalmat sűrít, de a legtöbb költemény a történeteket, hangulatokat idéző, az élményt időben és térben távoli nézőpontból szemlélő költőnek ad lehetőséget a (néhol ironikus és önironikus) reflexióra (pl. amikor az amerikai pénztáros választ nem váró rutinkérdésére, amely hogyléte felől érdeklődik, közép-európai alapossággal felel). S amikor a kulturális panelek másságából is következő idegenségérzetét feloldódni véli, amikor „már rendszeresen / angolul álmodtam / és otthonosabban mozogtam / a plázának nevezett téren / (…) nos igazán akkor fogtam fel / intim viszonyom az anyanyelvvel” (akkor Arcata-ban).
A harmadik, a kötetcímet is adó ciklus a Bolond feljegyzéseit tartalmazza. A mindenkori csörgősipkásét, aki persze nem bolond, hanem éppenséggel bölcs, s eléggé bátor (vagy mégis együgyű?) tükröt tartani a királynak, illetve mindannyiónknak („bár torz a tükröm, / nélküle mégsem ismernél magadra!”), mert a Nézd, Lear papa ugyan Shakespeare-drámát idéz, de a szövegek jelentésmezeje sokkal tágabb, általános emberi tartalmakat hordoz, s ebből (nem pedig a szerző aktualizáló szándékából) következően gyakran döbbenetes erővel rímel mai társadalmunk történéseire. Hűség, kíváncsiság, játék, félelem, indulat sűrűsödik a bolond monológjaiba, amelynek címzettje mindig Lear papa („szenilis barátom, édes egykomám, / cimborám, pajtikám, marharépapám!”). De kicsoda Lear papa, kihez szól a lírai én? Személyiségének egy másik részéhez, hozzánk, Istenhez? Végülis mindegy. Szól valakihez. Valakihez, akiről – ahogy Borges írja egyik versében –: „azt beszélik, hogy a tükörben lakozik, és hogy aki önmagát nézi, az Őt nézi”.
Lázár Balázs: Nézd, Lear papa. Orpheusz Kiadó, Budapest, 2006
