Rékasy Ildikó: Egy foltnyi ég
Jenei Gyula
Holdudvar
Rékasy Ildikó: Egy foltnyi ég.
Rékasy Ildikó kötetének nyitó ciklusát lapozgatom, nem először, de most úgy, mint aki írni akar a könyvről, s ceruzával szavakat jegyzek a lapokra. Valami rugaszkodási pontot keresek, motívumokat, s úgy találom, sok a víz a szövegekben. Ez a szó, hogy víz. És a változatai: folyó, tenger, tócsa. Leírom a margóra: víz. Aztán újabb rugókat keresek. Az egyik vers beszélője már halott barátnője régi leveleit olvasgatja, s a barátnő egyszerre mintha előlépne az idők mélyéről – húszévesen. Pedig szinte már „Elfedte ezt az arcod / annyi későbbi.” Titkokról, vigasztalásokról esik szó, s a múlt kócos ragyogása („Álomittas nyújtózkodás a fény / bordásfalán, hajnali harmat-íz”) egyszerre jelenné komorul. Illetve nem is komorul, inkább semlegesül. Vagy mélyül. S beletörődünk mind, hogy „Mélyül az este kékje. Sodra van. / Csillag csobban, s míg partot ér az éj, / az életünk is elfut, mint a víz.” Leírom a margóra azt is: idő. Keresgélek tovább a ciklus versei között, s végül egymás mellé írom: víz és idő.
Az imént idézett, halott barátnőnek dedikált vers szonett. Rékasy Ildikó előző kötete, a Volt-e a kert? egyetlen szonettkoszorúból áll, aminek az a sajátossága, hogy a mesterszonett, tehát a szonettek első és utolsó sorai a szerző kedves költőitől származó idézetek. Szepes Erika ezt műfajteremtőnek nevezte. Rékasy Ildikó kiadója, a Stádium pedig a megidézett versekkel közös kötetben jelentette meg a szonettkoszorút, merthogy így kirajzolódik egyfajta szerzői holdudvar. Kézbe veszem a szonettkönyvet, s az épp Borges Ars poeticajánál nyílik: „Nézni a folyót, mely idő meg víz, / és tudni, hogy az idő is folyó, / s hogy elveszünk mi is, mint a folyó, / s az arcok is elfutnak, mint a víz.”
Nem véletlen hát a mintázatok hasonlósága, a folyó mint allegória valóban: víz és idő. Ugyanaz és folyton változó. Megragadhatatlan, mint az életünk. A jó költő mégis pontosan meg tudja ragadni. Megírja azt, amit nem lehet.
Eszembe jut Rékasy Ildikó első kötetének (Belesimulva) ars poeticaként is értelmezhető címadó verse: „Nem kell, hogy kihallatsszék / a kórusból a hangod. / Nem kaptál szólószerepet; / arra ügyelj inkább, / hogy jobban belesimuljon. / Észrevétlen izmosítsd / a dal szárnyát: testvéreiddel / együtt röpítsen a magasba.” Igen, a holdudvar, a kórus, amely magasba röpíti Borgest és Rékasyt.
A kötet második ciklusa a betegség, a halálközelség verseit írja, amolyan naplóféle. Amikor olyan kórképet közölnek az emberrel, amibe bele lehet halni, arra lehet az is a válasza, hogy tucatnyi verset ír egyetlen éjszaka a végső dologról. Tárgyilagos, szinte szenvtelen mondatokat, melyek mégis mágikus jelentést hordozva kapaszkodnak a megfoghatatlanba, a semmibe: „Mindig is tudtam, a halál gyalázat, / megaláztatás. Nincs béke bennem. / Félelmet érzek és haragot. / Kitörölném magam a létezésből: / a csimpaszkodó halandók közt / ne találj rám! Nem voltam. Nem vagyok.” Aztán a betegség tapasztalatán átszűrt praktikus bölcsesség: „Nem érzékelsz semmit se abból, / ahogy a hetek, a hónapok / telnek, s hogy hova tűnnek el. / Csak azt az egy, a végtelennel / egyenértékű másodpercet: / azt csak, amit túlélni kell.”
A kötetet nem a versek időrendisége, hanem a témájuk szervezi. A középső ciklus szövegeit langyos, berekfürdői kora őszök kék ege ragyogja be. A Körmendi Lajos által életre hívott bereki írótáboré, amelyben a társak körében megtapasztalt meghittséget alkalmi versek, tankák és haikuk idézik.
A negyedik ciklus a vegyes verseké, a játéké. A költő játszik. Szavakkal, helyzetekkel, szerepekkel (Költőnő vagy költő), lábjegyzeteli az előző verset egy újjal. Elviccelődik az üres papír fölött érzett transzon, egy félrehallott mondaton, és persze az időn. Az idő vasfogán. A diáklányok áltál egykor Casanovának nevezett sármos latintanártól idejében megtanulta a leckét, hogy bizony változnak az idők, s változunk mi is velük, s ezt a tudást egy véletlen találkozás ezzel a latintanárral csak megerősíti: „Megpillantva, reflexszerűen / dobbant meg rég lehiggadt szívem, // bár csalódottan vettem észre, / hogy – legalábbis ránézésre – // többé ő se kakas, se kandúr. / Hja, kérem: tempora mutantur!” (Viszontlátás)
Nem idegen ez a hang Rékasy Ildikótól, a humor, az irónia, önirónia, a nyelvi játék is régi jellemzője szövegeinek. De úgy látszik, most találta meg a kötet záróciklusában a helyét az a fajta tréfás, parodizáló, különben évtizednyi verstermés, amelyet így előlegez meg: „Este van, este van, / ki-ki besötétül, / nincs ötlete egy se: / koppintani készül / több goethe is. // Neki megy a falnak / az éji bogárka, / várj, nemsokára / koppansz te is.” (Ki-ki esti dala)
A cikluscím (Koppintani készül), Alföldy Jenő Koppintások című paródia-, vagy utánzatgyűjteményére hajaz, s szerénységről tanúskodik (vagy csak a címazonosságot akarta kerülni a szerző?), ugyanis nem készülődésről van itt szó, hanem valódi koppintásokról. Ady, Babits, Szép Ernő, Kosztolányi, József Attila, a maiak közül pedig Tandori, Parti Nagy, Kovács András Ferenc, Kukorelly, Szenti Ernő, Vörös István, Tóth Krisztina, Kis Judit Ágnes és Varró Dániel versformáival, stílusával játszik el Rékasy Ildikó, bizonyságát adva, nemcsak játékos kedvének, de meggyőző formakultúrájának és széleskörű irodalmi érdeklődésének, műveltségének.
Persze, ezek az utóbbi megállapítások nemcsak erre a ciklusra, de az egész kötetre, az egész Rékasy-költészetre jellemzőek. Mert Rékasy Ildikó költészete, melyben egyszerre van jelen a hagyomány ereje és a korszerűség varázsa, holdként ragyog egy régi kert fölött. S ezt a holdat az teszi még fényesebbé, hogy udvara van.
Rékasy Ildikó: Egy foltnyi ég. Stádium Kiadó, Bp., 2011
