Sértődés ne essék!
2009-02-28
Furcsa műfaj a blog. A visszajelzések miatt. Amikor újságot írsz, jegyzetet, és azt valakik elolvassák, vagy egyetértenek veled, vagy nem. Legfeljebb megbeszélik a családban, munkahelyen. Ám ritkán írnak levelet, s viszik el a postára, hogy azonosulásukat vagy ellenérzéseiket tudassák a szerkesztőséggel, a szerzővel. A blog más. Aki olvassa, annak kéznél a gép. Hozzászól. Ez jó, mert így beszélgethetünk Internetfalu virtuális kocsmájában.
De nem csak hozzászólásokban kapok visszajelzést, hanem ímélben is. Néha érzek finom kis sértődéséket. Vagy durvábbakat. Hogy ezek rosszulesnek? Nem. Ha nem jelezne vissza valaki, mert más lenne a kommunikációs közeg, nem lenne kéznél a gép, akkor is azt érezné, akkor is megsértődne, de mert nem ismerjük egymást, nem kapnék visszajelzést, ha meg ismerős olvasná, mire találkoznánk, lehet, elfelejtené, vagy finom kis hangsúlyban, finom kis gesztusban köszönne vissza, hogy olyat írtam, amit ő máshogy gondol.
De hát az írás ilyen. Különben előfordult, hogy papírsajtóban írt jegyzetemmel is nagyon kihúztam a gyufát. Valami televíziós vetélkedő volt, az Ötkölök nevű tánccsoportot lehetett a közönségnek telefonhívással be- vagy visszaszavazni a versenybe. Nem a szolnoki táncosokkal volt nekem bajom, dehogy. A telefonos szavazás műfajával szemben adódtak sportszerűségi aggályaim, s ezeknek adtam hangot. Fenyegető hívásokat kaptam. Félreértettek. Még a szelíd, kedves K. M. is, amikor az együttessel japán turnéról hazajött, valami ronda rovarokat próbált belém tukmálni, hogy ezeket büntetésből kell megkóstolnom, amiatt a cikk miatt. Azok a kis vackok persze a szigetországban csemegének számítanak, és ő is kedves-furcsa különlegességnek szánta barátoknak, s én sem a még éppen felfortyanó sértettsége miatt utasítottam vissza a kínálást, hanem mert gyomrom előítéletesnek mutatkozott a barna, szöcskeszerű falatkákkal szemben.
Szóval, előfordul természetesen, hogy bár az olvasók jól értik, nem azonosultak a véleményemmel, de az is megesik, hogy félreértenek. Az a félreértés akkor talán rosszulesett. Ám azóta megtanultam (rögzült, belém égett), hogy minden félreérthető, félremagyarázható.
Sőt, ahogy mondani szokták, nem mi olvassuk a szöveget, verset, novellát vagy éppen blogbejegyzést, hanem az olvas minket. Hogy ragozzam kicsinyt: a szöveg nem csak a szerzőt rajzolja meg, hanem tükörként azt is mutatja, aki belenéz – beleolvas. Rott Jóska, aki nagyon szép és veretes prózát ír, egyszer a berekfürdői írótáborban azzal pimaszkodott velem: végiggondoltam-e, mit jelent pszichológiailag, hogy Futóhomok című tárcakötetemben olyan sok szó esik az evésről, az ételekről. Asztaltársaságunkban ülő feleségem vágott vissza neki: Vajon gondolkodott-e már azon, mit jelent pszichológiailag, hogy neki ez tűnt fel a könyvben.
Már ha egyáltalán tényleg sok szó esik benne az evésről.
