Szervvád
2009-09-25
A napokban az alábbi körímélt kaptam újságíró barátomtól: „Szerv- és lánykereskedők öt áldozatát szabadították ki kommandósok Kecskeméten egy kínai üzlet pincéjéből. A bravúros fogás egy férjnek köszönhető, aki elkísérte a feleségét a próbafülkéhez, majd hosszú percek múlva türelmét vesztve benézett az ajtón, de már csak az asszony cipője volt ott. A nőt mintha a föld nyelte volna el. Székesfehérváron hasonló eset történt, csak ott a férj a kínai bolt előtt az autóban várta vásárló feleségét (Széchenyi úti kínai üzlet, azóta lezárta a rendőrség). Egy óra elteltével furcsállta a dolgot, és bement. Három kínai férfit talált ott, akik közölték a férjjel, hogy a felesége nem is járt az üzletben. A férj kiment (…) hívta a rendőröket, akik eleinte komolytalannak tartották a dolgot, de mivel a férj csak nem hagyta annyiban, átkutatták az üzletet kommandósok segítségével. Végül a nőt a próbafülke szőnyege alatti pincében találták meg egy laborban, ahol már elő volt készítve mint valami vágóhídra szánt állat, leborotválva mindene (...) bekábítva. Azóta a hölgyet idegosztályon kezelik, és pszichiáterek foglalkoznak vele, mert sokkot kapott.”
A szöveg végére került még némi őszinte háborgás, hogy ebből (bezzeg) miért nem csinál botrányt a sajtó. Vajon miért? Barátom is kapta valahonnét a levelet, s továbbította. Pedig hányszor felhívtam már a figyelmét a forráskritika fontosságára, ami nemcsak a történészi munka alapja, de valamikor az újságíróinak is az volt! (Múltkoriban például azzal traktálta a címlistáján szereplőket, hogy kiszúrt szemű, átvágott torkú „fehér” embereket találtak a rakamazi morotvában. Na, vajon kik ölhették meg a fehér embereket? Vajon kik, sugallta a szöveg, ha ugyan ki nem mondta. Már nem emlékszem. És hogy a rendőrség titkolózik, a sajtó hallgat, vagy valami ilyesmi. Nos, akkor a nyíregyházi főkapitányság közleményt adott ki, hogy álhír ez bizony, s keresik a rémhírterjesztőket.)
Azt persze megtanultuk a történelemből és a bulvárhírekből, hogy ami szörnyűséget képes kigondolni az elme, azt az ember megcsinálja. De hát ez a fönti történet a kereskedelmi csatornákon futó, hosszú reklámokkal megszakított negyedosztályú filmekre jellemző hangulatot idéz. Akartam is írni az ímél küldőjének, hogy: forráskritika! De megelőzött valaki a többi címzett közül, szóltak neki, hát ez azért hülyeség (az interneten utánakereshető a sztori, két éve az egyik bulvárlap cáfolta – persze lehet, hogy nem is cáfolat volt az, hanem: maga a „hír”). Újabb körlevél érkezett, amiben hosszasan magyarázkodik barátunk, miért dőlt be a kacsának – mert hát, ugye, a szervkereskedelem is létező probléma, aztán olyan is létezik, hogy kínai maffia. A kínai üzletekről és az ott vásárló nőkről nem is szólva. De a legszebb ezután következik. Önmegnyugtatásként?
„Bár a kínaiak körül valami tényleg nincs rendjén – ha más nem az, hogy a halottaikról senki nem tud semmit, már hogy hova (t)eszik őket –, nem beszélve arról, hogy tönkre vágták a világ könnyűiparát (stb.), és mi ezt hagytuk, sőt, tapsoltuk (pénzünket) önfeledten.”
Hát bizony, a kínaiakkal gond van. A nyelvük is más, a mosolyuk is, még a beszédhangjaik is olyan furcsák, szokatlanok. A kinézetükről nem is beszélve. Lerí róluk, hogy mások. Kínaiak. Vagy legalábbis, hogy valami ázsiai népség. Lehet, hogy a szervek is enni kellenek nekik. Az éttermeikbe. Kimérik édes-savanya pörköltnek. Gyanúsak ezek a kínaiak.
Mint újságíró barátom körlevelei.
