Ismerős otthontalanság
2009-04-11
A hiány az, ami beépül.
A héten Kunhegyesen jártam író-olvasó találkozón. Lélekben nagyon készültem, hogy újra elmenjek gyerekkorom színhelyére. Mióta anyám is meghalt, egyszer voltam csak ott, ahová korábban hazajártam. Előtte is ritkán mentem.
Kunhegyes vonz, de már nem vagyok otthon benne. Kunhegyes számomra nem valóságos hely. Vagyis nem úgy. Ahogy megyek be az állomásról, a Széchenyi útról a Kossuthra kanyarodom – tömény emlékeken lépdelek. A túloldalon, a TÜZÉP előtt (lehet, most oda se nézek, csak tudom) valamikor Kovács Lajos bácsi éjjeliőrködött, a hatujjú. A kerítés előtti lócán (kisszéken? – már nem emlékszem) üldögélt reggelenként, esténként. Nekünk közeli szomszédunk volt az Újvároson. A múltkor plakáton láttam viszont Szolnokon. Úristen, de hasonlít valakire ez az öreg, léptem vissza. Berecz Andris Félbevágott pipafüst című műsorát hírelte a falragasz. Lajos bácsi ugyanis történeteket írogatott unalmas éjszakákon, s ezekből néhányat a (szintén kunhegyesi kötődésű) mesemondó is feldolgozott.
Egykori gimnáziumomat az út másik oldaláról nézem. A második emeleten, a szélső ablakok mögött van egykori osztálytermünk. Aztán a házak. Valamikor ismerősök éltek benne. Vajon mi van velük? Ott laknak még, elköltöztek, meghaltak? A húsboltból kellemes illat csap ki, az egykori buszmegálló üres, lepusztult bemélyedés, a moziról, amely már régen nem mozi, itt-ott mállik a vakolat. Gyerekkoromban mindig a tizenkettedik sorban ültem, aztán később, ha barátommal néztünk valami filmet, hátrébb, a tizenhetedikbe váltottunk jegyet hat forintért. Lehet, utóbb drágábban is, de nekem a gyerekkori árak maradtak meg, mint a háromhatvanas kenyéré.
Az étterem előtt rám köszön egy alacsony, bajszos férfi, korombeli lehet, nincs egyedül, szevaszozunk. Ő megismert, én sosem fogom megtudni, ki volt. Rossz az arcmemóriám. Arcok, akiket láttam valahol, de fogalmam sincs, ki a gazdájuk. Egy érettségi találkozón régi osztálytársamat sem ismertem meg.
Sétálok a városban. Akad, aki engem nem ismer meg. De olyanokkal is találkozom persze, akikkel kölcsönösen felismerjük egymást. Beszélgetek egykori szomszédasszonyunkkal, osztálytársammal, tanítványommal. Változik a nap dőlésszöge, öregszünk.
A találkozóra közel negyvenen jönnek el. Na, jó, van ebben egy kis csalás, mert fellép a (talán tizenhárom fős) Szélcsengő Kórus. Tagjait a közönséghez (is) számolom. Szépen énekelnek. Előbb Nemes Nagyot, a végén pedig az egyik versemet. Modern hangzású kórusművet csináltak belőle. Mit mondjak? Tetszik. Nyilván elfogult vagyok. Egészen meghatódom. Főleg, amikor megtudom, hogy hetek óta szerdánként az én versemet próbálni gyűltek össze. Kovács Krisztina zenésítette meg, aki a végén megajándékoz a kottával.
Az író-olvasótalálkozó pörög. A házigazda Víg Márta helytörténész, lokálpatrióta, kultúrmindenes. Beszélgetőtársam Karap Zoli okosan, felkészülten kérdez.
Amikor vége, elmegyek sörözni Zolival és két társával. Egy családi házban kialakított söröző szűkös teraszán tűz ránk a nap. A pultos szabadkozik, hogy nem túl hideg a sör. De éppen jó. A kiskocsma forgalma meglehetős, jönnek-mennek a vendégek, s mindig megjelenik az én arcom előtt is egy-egy kezelésre nyújtott kéz. Nem engem ismernek, hanem az asztaltársaimat.
Ők még otthon vannak Kunhegyesen. Ahogy bennem a hiány. Felnevelő városom hiánya.
