Jenei Gyula honlapja

Jenei Gyula
Életmű a történelem árnyékában
Beszélgetés Ember Máriával

Vannak írók, akikkel méltánytalan a szakma. Ember Mária több megbecsülést érdemelne, vagy derűlátóbban fogalmazva, felfedezése várat magára. Valószínűleg sosem lesz népszerű. Ahhoz túlságosan fajsúlyosak életművének kiemelkedő darabjai. Ember Mária kíméletlen író volt. Kíméletlenül pontosan fogalmazott. Nemcsak írásaiban, élőszóban is.
            Legismertebb könyvéhez, a Hajtűkanyarhoz írta mottóként: „Ennek a könyvnek a tárgya nem »a« zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.” Holokauszt-könyve egy évvel Kertész Imre Sorstalansága előtt jelent meg. A Hajtűkanyar is egy kamasz fiú látószögéből (igaz, sok dokumentumot beidézve) szinte szenvtelenül mutatja be a deportáltak hétköznapjait, a lágeréletet, amelyben nincsenek jó és gonosz figurák, mégis lehetetlen szörnyűségek történnek. Ember Mária írt dokumentarista életregényt, krimit, útikönyvet, ifjúsági irodalmat, történelmi interjú- és tanulmánykötetet, naplót, kiadott viccgyűjteményeket, műkritikát, néha verseket, és készített műfordításokat. S persze számtalan újságcikket, riportot írt.
            Ember Mária 1931-ben született Abádszalókon. A beszélgetést kétezer-egy nyarán Budapesten, Fehérvári úti otthonában készítettem vele az Eső számára. A folyóirat következő – abban az évben pénzhiány miatt összevont – száma karácsonyra jelent meg. Az írónő az interjút novemberben még jóváhagyta, de nyomtatásban már nem olvashatta.
            A Noran Kiadó azóta három könyvét adta ki (Naplónak indult, Mindent késve, Hajtűkanyar), fiókban maradt kisregényét (Egy szórakozott professzor Párizsban) pedig a Barátság című folyóirat közölte folytatásokban.

            – Hogyan lett író?
            – Íróvá nem ütheti magát az ember. Vagy elfogadják annak az olvasók és az írótársak, vagy nem. Nincs mindenkinek akkora szerencséje, hogy egy Móricz Zsigmond vezesse be a köztudatba: „új, nagy írót küldött a falu”. A fogadtatás persze általában nem egyértelmű. Manapság, amikor annyiféle esztétikai ízlés létezik egymás mellett, különösen nem. A sokféleség természetesen jó, hiszen a különböző stílusokból tanulni lehet, megoldásokat leshet el az ember, és nyelvileg is felszabadítóan hatnak mások próbálkozásai, eredményei. De hogy kiből mikor lesz író, és ki tekinthető egyáltalán annak, nem is egyszerű kérdés.
A betű közelében akartam élni. Amikor leérettségiztem, és édesanyám nem tudott tovább segíteni (akkoriban még tandíj volt az egyetemen), el kellett helyezkednem. Könyvkiadónál kerestem munkát. Eszem ágában sem volt, hogy lektor legyek, és mások írásait bíráljam. Korrektornak is elszegődtem volna. De szerencsém volt. Villamosoztam az akkori Lenin körúton, s észrevettem az egyik házon, azt hiszem, az ötös számún, hogy ki van írva: Athenaeum Könyvkiadó. Fölmentem, ezerkilencszázötvenet írtunk, fogadtak, s elbeszélgettek velem. Szerződtettek is. Először két hétre, azután negyed évre. Mulatságos volt, mert próbára tettek, méghozzá fondorlatosan. Kifaggattak, miket olvastam az új magyar irodalomból, azután ideadtak egy nagy paksaméta kéziratot, mondván, valami öreg paraszt küldte, de mindenki csak tologatja egyik asztalról a másikra, mert túlságosan hosszú. Olvassam el, s mondjak róla véleményt, hogy érdemes-e kiadni. Nekem nagyon tetszett az írás, fogalmaztam is egy részletes lektori véleményt, amire sok szükség nem volt, mert a könyv akkorra már megjelent. Veres Péter Számadás című regényével „vizsgáztattak” ugyanis.
            Lektorgyakornok lettem hát, de közbeszólt a történelem. Előbb az irodalmi vezetőt, Havas Endrét tartóztatták le, majd Erdős Pétert, a párttitkárt, végül pedig magát az igazgatót, Haraszti Sándort, s meg is szűnt a kiadó. De dolgozott ott tördelőszerkesztőként egy öreg bácsi, akiről nem tudtam, hogy azért olyan mogorva, mert a Színházi Élet tulajdonosa volt, és száműzték egy kis hátsó szobába. Gyakran megálltam mellette, csak úgy, kíváncsiságból, néha kérdeztem is tőle valami nyomdai dolgot. Nos, akkoriban indult az Irodalmi Újság, Illés Béla szerkesztette, akit ő régről ismert, s beajánlott gyakornoknak. Három hónap után azonban elbocsátottak. Az indoklás úgy szólt, hogy nem tisztelem eléggé Illés elvtársat, ami meg is felelt a valóságnak. Illés furcsa jelenség volt. Egyrészt a nagy szovjet írót játszotta, aki a Vörös Hadsereg őrnagyaként tért vissza Magyarországra, másrészt tele volt a kávéházi írók allűrjeivel. A sorsom még akkor eldőlt, amikor megalakult a lap. Fölsorakoztattak bennünket, mint az orgonasípokat, jött Illés, és mindannyiunkkal váltott néhány szót. Mivel én voltam a legfiatalabb, azt mondta, hogy majd mindig te fogod lesegíteni a kabátomat. Egyfelől női mivoltomban sértett meg, másfelől azt gondoltam: ez lesz itt a feladatom, nekem, aki a gimnáziumban éltanuló voltam? Illés látta az elképedésemet, s a velem való huzakodást abbahagyta. Másokkal folytatta. Például azt mondta a titkárnőnek, jé, neked zöld a hajad. Ez is olyan hülyéskedés volt. Túl harsányak voltak a színei, és nem illettek egymáshoz. Bizalmatlanul szemléltem, és ezt észrevette. De más probléma is akadt. Rám bízták az utolsó oldalt, a kishíreket, s ez túl nagy feladatnak bizonyult. Az MTI-től csordogáltak a hírek, meg irodalom környékén őgyelgő alakok hordták őket sordíjért. Egy frissen érettségizettre nem lehet önálló rovatot bízni; nem is tudtam jól csinálni.
            Valaki ajánlotta, próbálkozzam a Magyar Nemzetnél. Akkor bukott le külügyi államtitkári posztról a főszerkesztői székbe Boldizsár Iván. Bekopogtam hozzá. Elbeszélgetett velem, és azt mondta, két hét múlva vigyek neki egy könyvismertetést és egy rövid riportot. Bármiről. Két hét múlva megint fogadott, és a jelenlétemben elolvasta az írásaimat. Rágta a bajszát, s azt mondta, egészen talpraesett. Felvett próbaidősnek. Így indult az újságírói pályám. Nehézkesen, mert akkoriban formálódott az újfajta nyelv, a szemináriumoké. Egy, a dolgokat leegyszerűsítő, feketén-fehéren láttató nyelv. Ezerkilencszázötvenegyben vagyunk. De a Magyar Nemzet akkor még műhely volt. Régi újságírók dolgoztak ott, akik elolvasták a kezdők írásait, és véleményt mondtak. Ez lehetett kedvezőtlen, mégis sokat jelentett, mert tanultunk belőle. Nem tudom, vannak-e ma hasonló műhelyek? Különben sokan dolgoztunk akkor ott fiatalok. Boldizsár szerette a fiatalokat, többünket vett fel az utcáról.
            – Milyen feladatokkal bízták meg az újságnál?
            – Akkoriban az Írószövetség nyilvános üléseire kellett eljárnom. Egyik alkalommal Déry Tibor Felelet című könyvének drámai vitája zajlott. Amilyen naiv voltam, azt gondoltam, irodalmi ankétra megyek. De amikor Zelk Zoltán, akit még az Athenaeumtól ismertem, hamuszürke arccal elrohant mellettem, és azt mondogatta, ez kivégzés, ez kivégzés, megrettentem. Nem hittem teljesen, de ráéreztem, hol vagyok. Átkértem magam a gazdasági rovatba, és riportokat kezdtem írni. Lementem Dunapentelére, de írtam a körösi halászokról is. Rettenetes körülmények között utaztam hajnali munkásvonatokon, mégis szerettem ezt a munkát, mert megismerhettem az országot, a különböző embereket. Félkarú cigány vízhordó fiúval éppúgy beszélgettem, mint gyárigazgatókkal. Van egy befejezetlen regényem azokból az időkből, s írtam a szocializmus nagy építkezéseiről. Sztálinváros, Komló, Kazincbarcika. Mindenütt jártam, és mindenütt furcsa dolgokat tapasztaltam. Ezekre a helyekre összeszedték egyrészt azokat a közbűntényeseket, akiket nem tudtak börtönben elhelyezni, odavitték Pestről az összes prostituáltat, közben folyt a kuláküldözés, és a kulákfiak is Sztálinvárosban kötöttek ki, akár a rendek feloszlatása miatt hajléktalanná lett apácák, szerzetesek. Rengeteget tapasztaltam, úgyhogy ötvenháromban Nagy Imre beszéde bizonyos tekintetben készen talált. Tagja voltam ugyan az MDP-nek, de éreztem, ez így folytathatatlan. Vidéki útjaim, újságírói létem segített abban, hogy a helyzet abszurditását felfedezzem. Hogy hajnali négykor falusi asszonyok kenyérért állnak sorban, és vidéki boltokban nem lehet húst kapni? Vagy hogy a beteg anyósomnak csak úgy tudjak citromot vinni, hogy kimegyek riportra a Ganz-Mávagba, és az ottani kantinban veszek egyet?
            – Ezeket a történeteket nyilván nem lehetett úgy megírni, ahogyan szerette volna. Az, hogy szépírással kezdett foglalkozni, egy másfajta kimondhatóság keresése volt?
            – Éjszakai ügyeletben, ezerkilencszázötvennégyben kezdtem írni saját meglepetésemre is valamit, amiből később a Magamnak mesélem című regényem lett. Nagyon lassan, gyötrődve írtam, minden mondatát visszája felől is végiggondoltam. Tizennégy év múlva, hatvannyolcban jelent csak meg. Azt akartam körbejárni benne, mi történt a nemzedékkel, nemzedékemmel, amely alávetette magát az agymosásnak. Mégpedig nem parancsra, hanem készséggel, érdeklődéssel és reménykedve, hogy egy jobb világ készülődik. Mi volt az, ami minket megfogott, foglyul ejtett?
            – Sikerült választ találnia?
            – Számomra egész életemben meghatározó volt, talán még ma is, hogy imádok tanulni. A világról is azt hittem, hogy megtanulható. Negyvennyolcban jelöltek, s elküldtek egy nyári diákvezetőképző-táborba. Éjjel-nappal öntötték a fejünkbe a tudományt. Szemináriumok, előadások, tábortűz melletti éneklések, beszélgetések. Akkor azt hittem, hogy A társadalmi formák fejlődése című tananyag megmagyarázza, miért olyan a világ, amilyen. Mindig erősen szociális érzelmű voltam. Édesapám igyekezett elmagyarázni nekem a társadalmi körülményeket, azok működését. Emlékszem, Újhután (később Bükkszentkereszt) nyaraltunk, és kiránduláskor láttuk, hogy barlanglakásokban laknak emberek. Ó-lábú, angolkóros gyerekeket mutatott apám, és elmagyarázta, ezt a betegséget a tejhiány okozza. Fontosnak érezte, hogy lássam, tudjam, miként élnek mások, és hogy léteznek társadalmi igazságtalanságok. Nagyon fájt, amikor elvégeztük a negyedik elemit, és tehetséges társaimnak azt mondták, ha már nem tudnak gimnáziumban továbbtanulni, legalább a polgáriba igyekezzenek bekerülni, de a szülők oda sem engedték őket. „Nem bírjuk mi azt, tanító úr, kérem.” Osztálytársaim közül az ikerpárnak hol egyike, hol másika jött, mert csak egy cipőjük volt a fiúknak. Apám persze nem volt kommunista. Ügyvéd volt Abádszalókon, de nem csak peres ügyekben jártak hozzá a legkülönbözőbb emberek beszélgetni, politizálni. Halas gátőr például, akiről már kislányként tudtam, hogy kommunista, ugyanúgy jött hozzánk, mint gróf Waldeck Hubert földbirtokos Tiszaroffról. Utóbbi rendszerint koronás hintaján érkezett. Hogy sokféle ember, sokféle vélemény, érdek létezik, azt kicsi gyerekkoromban megtanultam. A Magamnak mesélem erről is szól. A sokféleségről. Hogy például volt a fiatalok között, aki felismerte, mit hoz a jövő, és hideg fejjel, számítón elindult abba az irányba.
            – A válaszok, egyáltalán a kérdések, amelyek kegyetlenül pontos tükröt tartanak az olvasónak, nem tették magányossá? A különállásaira is gondolok: kitűnő tanuló volt, az újságírók között író, és hát ott van a zsidó származása.
            – Mindig sok barát volt körülöttem a legkülönbözőbb rétegekből. De például amikor hatvannyolcban megjelent a könyvem, egy kollega toporzékolt az utcán, és közölte, hálátlan vagyok a sors és a szocializmus iránt, ám olyan is akadt az idősebb írók között, aki azt mondta, jobban a nyakuk közé kellett volna csördíteni. Különben nem véletlen, hogy hatvannyolcban jelent meg a Magamnak mesélem. A prágai tavasz egy kis ideológiai enyhülést hozott, s kérdéseket is lehetett feltenni.
            – Kicsit menjünk vissza az időben. Az előbb azt mondta, Nagy Imre ötvenhármas beszéde nem érte készületlenül.
            – Aki nem élte át azt a korszakot, nem tudhatja, milyen fontos és meghatározó volt sokunk életében. Naponta jöttek az újabb és újabb felismerések. Kiengedték az internáló táborok foglyait, és a börtönből is sokakat. Ők elképzelhetetlenül sok új tudást hoztak a rendszerről. Mert bár suttogták, gyanítottuk, de tudni azért nem tudhattuk, hogy például kínvallatások történtek. Erdős Péter, amikor szabadult, megkeresett a Magyar Nemzet szerkesztőségében. Haraszti Sándor pedig, aki kérlelhetetlenül igazságszerető ember volt, kertelés nélkül tömeggyilkosnak nevezte Rákosit. Az ő révükön átéltük azt is, hogy várunk kifelé a börtönből másokat. Kis túlzással mondhatom, a lakásunkon alakult meg a Petőfi Kör. Tánczos Gábort, aki a kör titkára volt, régről, még az ifjúsági mozgalomból ismertem, az egyik helyettese pedig a férjem, Hegedűs B. András lett. Tudósítani kezdtem a Magyar Nemzetnek a kör összejöveteleiről, amit persze nagyon nagy szerkesztői kontroll kísért. Hogy mennyit húztak a cikkből, attól függött, ki volt az ügyeletes szerkesztő. Boldizsár Ivánt akkor már kirúgták, a helyét Komor Imre foglalta el. Egyébként egy ideig csak a Magyar Nemzet adott hírt a Petőfi Körről, amely marxista képzettségű, zömmel párttag fiatalok mozgalmaként indult. A rendszeren belül, annak megreformálásában gondolkodtunk. Ez manapság vádként hangzik el, ám ez a vád teljesen történelmietlen. Mi másban gondolkodhattunk volna? Az egykori népi kollégisták az új értelmiség részévé váltak, ők nem akarták visszaállítani a kapitalizmust. A rendszer emberségesebbé tételét szorgalmaztuk. Úgy véltük, a szocializmusnak több fajtája lehetséges, nem feltétlenül kell a szovjet példát másolnunk. Kicsit titoisták voltunk, nemzeti kommunisták, lengyelimádók. Nem véletlen, hogy a tömeg október huszonharmadikán a Bem-szoborhoz ment. Ugyanakkor tudtuk, hogy a világot a megkérdezésünk nélkül kettéosztották, s mi a szovjet érdekszférába kerültünk. Nem tehettünk mást, ezek között a körülmények között próbáltunk, ezerkilencszázhatvannyolcban lett divat ez a kifejezés, emberarcú szocializmust létrehozni. Egy alkalommal megkeresett a szerkesztőségben dr. Tariska Vilmos ideggyógyász, és elmesélte Sántha Kálmán európai hírű agysebésznek (aki az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke is volt) a kálváriáját, hogy miként tették tönkre. Tariska minden lehetséges dokumentumot átadott nekem, s azt kérte, a Sántha családdal ne ismerkedjem meg, nehogy az a vád érhessen, hogy személyes elfogultságból, rokonszenvből írtam meg a történetet. Később a rendőrségi iratokból kiderült, hogy írásomat az egyik legkárosabb cikknek tekintették, ami akkoriban a Magyar Nemzetben megjelent.
            – Szinte belekényszerült a krónikás szerepbe.
            – Az akaratomon múlott. Ha tartózkodóbb vagyok, elhárítom ezeket a megkereséseket. Számomra azonban természetes volt, hogy nem tartozom a rákosista oldalhoz. Tudtam, erkölcsileg tarthatatlan a Rákosi nevével jelzett rendszer. Aztán kitört a forradalom. Én akkor végig naplót vezettem, amelynek vonatkozó részei kilencvenháromban jelentek meg a Beszélőben Mindent késve címmel. Ez egy utcai jelszó két szava: „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!” Aggodalommal figyeltük, hogy Nagy Imre kormánya tényleg mindent késve tesz, képtelen elébe menni a történéseknek. Mindig csak a felkelők követelésére mozdul. Egyszer kanyarodott elé a tömegeknek, amikor kilépett a Varsói Szerződésből, és meghirdette az ország semlegességét, de akkor már késő volt. Ugyanakkor súlyosan helytelenítettük a Szabad Európa Rádió műsorát. Váltig azt ismételgette, ne higgyetek Nagy Imrének, mert ő is csak moszkovita. Szakadást idézett elő a lelkekben, miközben nem létezett akkor pozitívabb erő az országban Nagy Imrééknél.
            – Maga mit csinált azokban a napokban?
            – Tulajdonképpen semmit. A forradalom olyan társadalmi mozgás, amelyben egy értelmiségi, hacsak nem akar fegyvert fogni, és esetemben ez szóba sem jöhetett, nem tehet mást, mint keresi a helyét, igyekszik tájékozódni. Az egyetlen, amit csináltam, hogy a New York-palotával összeépült Athenaeum Nyomdából, ahol meglehetősen otthon voltam, lapkötegeket hordtam a jogi karra, az Értelmiség Forradalmi Bizottságának. Abban a pár napban rengeteg újság jelent meg. Előfordult, hogy lőttek a Rákóczi úton a háztetőkről, amikor vittem az újságot, úgyhogy nem volt teljesen sétagalopp, de ez volt az egyetlen, amit tenni tudtam. Később olvastam egy rendőrségi határozati javaslatot, amely szerint ötvenhétben internálni akartak, ám szerencsére ez nem emelkedett jogerőre. Az újságíró-szövetségből természetesen kirúgtak egy undorító igazolóbizottsági procedúra során, amikor is Parragi György, a Magyar Nemzet volt szerkesztője ült velem szemben, és azt mondta, hallom, maga jó viszonyban volt Losonczy Gézáékkal és Tánczos Gáborékkal. Mondtam, nem csak voltam, vagyok. A barátaim. Na, ennyi elég volt.
            – Az újságírásból többször is eltávolították.
            – Amikor a Demokratikus Chartát aláírtam, hetvenkilencben, csak leváltottak mint olvasószerkesztőt, de nem rúgtak ki. Találtam magamnak új területet, mert mindig érdekelt a képzőművészet, az egyetemen is szívesen felvettem volna a művészettörténet szakot, de abban az évben éppen nem indítottak ilyen képzést. Amikor az olvasószerkesztői posztról leváltottak, féléves cirkusz következett, s közben elment a laptól a művészeti kritikus. Így aztán valami, ami bennem volt, kifejezhetővé vált, és számos kitűnő művésszel megismerkedhettem. Emlékszem egy mulatságos esetre. Barcsay Jenő kiállításáról írtam. Másnap a mester megjelent a szerkesztőségben, és a botjával hadonászva azt kiabálta: hol az Ember Mária. Összeszaladtak a kollegák, azt hitték, meg akar verni, ő viszont csak a kritikát jött megköszönni. Kaptam tőle egy gyönyörű grafikát, s ami fontosabb, eljárhattam hozzá. Akadt még néhány művész, aki észrevette, hogy nem kötelességből darálom le a cikkeket, hanem ezt-azt megsejtettem az alkotásaikról, esetleg még mondani is tudok valamit. Rengeteget tanultam a velük való beszélgetésekből. Elmondták, amit a könyvek és egyetemi előadások nem tudnak, hogy miként kezdtek a képhez, mit akartak, mivel elégedetlenek, vagy hogy azért festették a következőt, mert az előzőbe nem tudták beletenni, amit szerettek volna.
            – S ezeket az író hasznosította.
            – Ha nem is direkt módon, de a szemléletem formálásában és a megérteni vágyásban.
            – Viszont az ötvenhat utáni esztendőkön is átszaladtunk.
            – A forradalom után négy évig általános iskolában tanítottam magyart és németet, mert középiskolába nem engedtek. Mi, akik nem kerültünk börtönbe, de az állásainkból kirúgtak bennünket, mi töltöttük meg az általános iskolák felső tagozatos tantestületeit.
            – Száműzetésként élte meg?
            – Nem éreztem annak. Szerettem a gyerekeket, viszont nem szerettem a tanári kart, mert a műveletlensége megijesztett. Egyik magyartanár kolleganőm szó szerint ezt kérdezte: mondd, te biztosan tudod, mi a különbség Illyés Gyula és Illés Béla között, mert én állandóan összekeverem őket. Megértettem persze, hogy az alacsony fizetés, a délutáni különórák, a pénzkereset kényszerűsége szinte lehetetlenné tette, hogy olvassanak, képezzék magukat.
            – Nem sokat változott a helyzet. De vajon Magát zaklatta-e a politikai rendőrség ugyanazért, amiért a Magyar Nemzettől kirúgták? Hisz ráadásul a férje börtönben ült.
            – Férjemet a Mérei Ferenc és társai perben ítélték el, engemet pedig figyeltek, vagy inkább néha feltűnő kísérés formájában jelezték, hogy szemmel tartanak, bármikor elkaphatnak. Az alapélményem egy tüdőszűrés volt. Visszahívtak. Üres volt a rendelő, sokáig kellett várnom, sokáig vizsgáltak, s a végén, filmszerűen előttem a kép, ájuldozva jön az orvosnő, két fehér köpenyes férfi karol belé, és a doktornő közli, tévedés történt, elcserélték a kartonomat, nincs semmi baj. Ma már tudom, azért rendeltek vissza, hogy átnézhessék a táskámat, belelapozzanak a noteszembe, a telefonjegyzékembe. De amikor visszarendeltek, teljesen kétségbeestem. Mi lesz, ha nem taníthatok, miből tartom el a kicsi gyerekemet?
            Később visszakerültem a sajtóba. Az Aczél nevével jelzett korszak előtt Szirmai István kezdte az értelmiséggel való kibékülést. Hatvanegyben üzenetet kaptam a pártközpontból (nem voltam párttag), hogy menjek be Szirmaihoz. Azt mondja, ő olyan információt kapott, hogy sztrájkolok. Hát, mondom, én tanítok. De hogy miért nem megyek vissza a sajtóba. Hogy mehetnék, amikor a férjem börtönben van? Na jó, feleli, ha a férjemet kiengedik, jelentkezzem nála. Közben Donáth Ferenc felesége, Bozóky Éva szólt, hogy a Neue Zeitung című lap németül írni tudó riportert keres. A Lapkiadó Vállalat igazgatója azt mondta, ha Szirmai elvtárs leszól, hogy rendben, akkor fölvesz. Sokáig voltam a magyarországi németek lapjánál.
            Az Alföldön nemigen élnek svábok, akkor kezdtem járni a Dunántúlt, a kitelepítések történetével is akkor ismerkedtem meg. Hasznomra vált, mert amikor kilencvennégyben Mayer Éva barátnőmmel megalapítottuk a Barátság című folyóiratot, az a közös gondolat irányított bennünket, hogy ebben a zsebkendőnyi országban az, aki az Alföldön él, nem ismeri a dunántúli népesség történelmét, népszokását, megpróbáltatásait. Ha svábokkal beszéltem, ők nem tudtak a szlovák-magyar népességcsere következményeiről, de, mondjuk, a békéscsabai szlovákok sem tudtak arról, hogy a Tito elleni gyűlölködés idején a déli határszélről a horvát és szerb parasztokat mint megbízhatatlan elemeket kitelepítették a Hortobágyra – s mindezt nem tudja a többségi nemzet.
            – Erről nekem az is eszembe jut, hogy egy olyan író, aki ennyire megszállottan keresi-kutatja a közös haza nyelvét és történelmét, hogyan érzi magát az ezredforduló Magyarországán, ahol politikai és irodalmi szekértáborok acsarkodnak egymásra.
            – Természetesen rosszul. Ráadásul jósolni sem lehet, hogy ami ennyire elromlott, helyrehozható-e. De hát hogyan érezném magam, amikor kerül olyan írótárs, aki egyik napról a másikra beszünteti nekem a köszönést, noha korábban teli szájjal hirdette, hogy én írtam róla a legjobb Így írtok ti-szerű paródiát, s ha találkoztunk, rohant kezet csókolni, noha én erre a legkevésbé sem tartottam igényt. Azután a Majna-Frankfurti Könyvvásár idején szembejött a repülőtéren, és nem köszönt. Ezek a dolgok szíven ütik az embert. Vagy hogy valakik olyasmit nyilatkoznak, ami után úgy érzem, nincs miről beszélni. A zsidózást nem vagyok köteles elviselni. Szerencsére nem gyakran esik meg, de fájdalmas példákat tudnék említeni.
            – Kanyarodjunk vissza a családhoz, a szülőfaluhoz, a deportálás idejéhez!
            – Édesapám ügyvéd volt, a német megszállás idején előbb vitték el, mint minket. Először a sárvári internálótáborba, onnan pedig Auschwitzba. Később a kunhegyesi cigánysori gettóban, majd a szolnoki cukorgyárban (ami a poklok pokla volt, a megye teljes zsidóságát őrizték ott, kb. ötezer embert) édesanyám több környékbeli ügyvéd feleségével találkozott, s kiderült, hogy az ő férjeiket is Sárvárra vitték. Nem is került vissza közülük senki. Későbbi kutatásaim során találtam egy adatot, miszerint az internálótáborból indított vagonokra a németek kívülről krétával ráírták: Kriminelle, azaz közbűntényesek. Az ilyeneket válogatás nélkül vitték a gázkamrába. Különben is, az auschwitzi körülményeket ismerve (amelyeket szerencsére személyesen nem tapasztaltam meg, különben nem ülnék itt, tizenhárom éves kislányok nem szokták túlélni Auschwitzot) nem hiszem, hogy édesapám túlélhette volna. Nem volt már fiatal.
            – Az elhurcolás és a hazatérés élményeinek hatására változott a szülőfaluhoz, Abádszalókhoz való viszonya?
            – Nagyon szomorú és nehéz, amit most mondok: totálisan kifosztott házba érkeztünk meg. Nemcsak mi. Az oroszok elbújt németeket kerestek mindenhol, a lezárt házakat feltörték, és persze amikor továbbmentek, az ajtókat tárva-nyitva hagyták. A gazdátlan házakat pedig a helybeliek az utolsó szögig kifosztották. Mi viszonylag korán hazakerültünk. Negyvenöt áprilisának végén gyalog jöttünk meg Ausztriából. Utána aránylag hamar felkerültem Pestre, s később feljött anyám is a húgommal. Ötvenegyben államosították a házunkat, de amikoriban visszaadogatták őket, a miénket nem adták, mert egy szobával nagyobbnak nyilvánították, mint amilyen valójában volt. Édesanyám keményen küzdött érte, de mert sikertelenül, megneheztelt a falura is. Hosszú idő után akkor mentem Abádszalókra, amikor a fiam tizenöt éves lett, s meg akartam neki mutatni a falut és a házat. Akkor még állt. Megható volt az a látogatás, mert az utcán megállítottak az emberek, és azt kérdezték, ugye, maga az ügyvéd úr lánya. Nem tudták persze, hogy én vagyok-e, vagy Judit húgom. Beszélgettünk, és többen érdeklődtek, hogy szegény ügyvéd úrral mi lett, jött-e róla utána még hír. Jólesett, pedig meg sem ismertem azokat, akik megszólítottak.
            Bonyolult dolgok ezek. Azért, ami velünk történt, nem lehet haragudni a falusi népre. Semmi köze hozzá. Semmit nem tehettek, csak álltak döbbenten, s ahogy mi nem tudtuk, hogy mi történik, ők még kevésbé. Az El a faluból című kisregényemben megírtam, hogy én még negyvenhatban sem tudtam a különbségről, ami Auschwitz és aközött a láger között volt, amelyet én is megjártam. Hogyan lehettek volna tisztában vele az abádszalóki parasztok? Hosszú évekbe telt, amíg rádöbbentek, valójában mi történt. Ki jött vissza, ki nem, s hogyan tűnt el egy szín a falu életéből. Nem is a kifosztás ténye bántott, amit egyeseknek a szemére lehet vetni, hanem az, hogy amikor megjöttünk, nem hozták vissza önként a dolgokat. A szomszédos takarékpénztár épületében egy barátságtalan gondnok bácsi lakott, aki elvitte az ebédlőasztalunkat hat székkel, és fönt tárolta a padláson. Egyszer valaki szólt anyámnak, hogy az illető másnapra fuvart rendelt, vinné a bútort a karcagi piacra. Amikor anyámmal átmentünk, az öreg ajtót nyitott, felengedett bennünket a padlásra, s szó nélkül tudomásul vette, hogy vesztett. Csak én nehezen tudok belehelyezkedni a lelkialkatába. Visszajön egy asszony két kislánnyal az üres házba. Milyen érzések fészkelnek benne, hogy nem tudja azt mondani ilyen esetben: a padláson van a bútoruk, lehozom. Miért hitte, hogy az őt illeti? Erre a társadalmi különbségek nem adnak választ. Ez erkölcsi veszteség, mert nem igaz, hogy egy parasztházban olyan érték lenne, mondjuk, egy ólomkristály váza, hogy érdemes lenne nem visszaadni a jogos tulajdonosának, akit esetleg emlékek, személyes érzések kötnek ahhoz a tárgyhoz. Ez persze nem csak szalóki jelenség, az egész országban így volt.
            – Tavaszi számunkban az El a faluból című kisregényéről ismertetőt közöltünk. Ebben a recenzensnek volt egy félmondata, amely fölött mi, szerkesztők is átsiklottunk, s amely rosszulesett Magának. A háború után sokan kivándoroltak Izraelbe, s ebben a szövegkörnyezetben írja szerzőnk, hogy Maga is mehetett volna, hívták is külföldre, a „másik hazájába.”
            – Amikor a Bécs környéki lágerben felszabadultunk, s nyilvánvalóvá vált számomra, hogy túléltük, hisztériás rohamot kaptam. Azt mondtam anyámnak, ne jöjjünk haza abba az országba, ahonnan így dobtak ki bennünket. Rettenetesen sírtam. Anyám csak annyit kérdezett: és akkor édesapátok hogyan talál meg minket? Le voltam szerelve, és elindultunk gyalog Abádszalókra. Többet szóba sem került, hogy ne Magyarországon éljünk. Az Izraelbe kivándorlók általában olyan fiatalok voltak, akik egyedül maradtak, elpusztult a családjuk, és lelkileg nem bírtak maradni. Többen, erről nem nagyon szól a fáma, öngyilkosok lettek, mint például Gyomán a híres könyvművész, Kner Imre Mihály nevű fia. Egy asszonynak két kislánnyal nem lett volna sem könnyű, sem veszélytelen az utazás. De mondom, fel sem merült. Ötvenhatban igazán elmehettünk volna, nyitva volt a határ. Amikor a tankok hernyótalpának zörgésére ébredtünk, mondtam a férjemnek, hogy le fogják tartóztatni. Azt felelte, nem mehet el mindenki, s ezzel el volt intézve a dolog. Az a bizonyos félmondat, hogy mehettem volna a másik hazámba, egészen biztos, hogy nem rosszindulatból íródott. Ellenben veszélyes jelenség, mert ha az embernek a fülébe csöpögtetik a mérget, megszokja, s néha még írástudók sem veszik észre, milyen jelentéstöbblete lehet egy-egy félmondatnak. Nekem csak egy hazát adott a végzetem. Szekér Bandinak öt éve nem jutott volna eszébe ez a szófordulat. Az ilyesmi az utóbbi évek sajnálatos következménye. Nemrég olvastam, milyen szép Radnóti Miklóstól, hogy származása ellenére szerette ezt az országot. Hát hogy lehet ilyet leírni? Engem váratlanul ért az antiszemitizmus erősödése. Ahogy az abádszalóki látogatásom kapcsán mondtam, úgy éreztem, hogy az elhurcolt szomszédokról való tudás mintha össznépi tudássá, kollektív ismeretté vált volna, amit az emberek többé nem felejtenek el. Az antiszemitizmus föllángolása, hevessége fájdalmasan érint. Sok olyan ember részéről nem számítottam rá, akiket évtizedek óta ismerek, jó viszonyt ápoltunk, számos közös barátunk volt, s nem akartam hinni a szememnek, amikor ilyesmit olvastam: Kun Béla felrúgta a konszenzust. Milyen konszenzust? És mi közöm nekem vagy a sarki fűszeresnek Kun Bélához?
            – A Maga életébe az átlagosnál jobban, durvábban beleszólt a történelem. Nemzedéke alapélményeit regényekbe és dokumentumregényekbe fogalmazta bele, mint például a koncentrációs tábort a Hajtűkanyarba, amely három kiadást is megért, vagy az ifjúsági mozgalmat a Magamnak mesélembe. Ezekkel lett ismert író, ám időközben nagyon sok más műfajban is megszólalt. A sokműfajúság előny vagy hátrány egy írónak?
            – Okos író nem nehezíti meg az irodalomtörténészek dolgát. Egy vágányon marad, nem kalandozik erre-arra. Én viszont valóban kiadtam humoreszkeket, irodalmi paródiákat, viccgyűjteményt, ifjúsági regényt Kutyát küldött a tenger címmel, de még krimiparódiát is, mint például a Rablás a Ringen vagy a Bárszék az éjszakában. Azután egy csomó történelmi dologgal foglalkoztam. A rendszerváltozás pillanatában jelent meg A halálvonat artistái és más történelmi interjúk című kötetem. Ennek az utolsó fejezete az ötvenhetes megtorlások egyik legembertelenebbjét, a gyulavárit eleveníti fel, amelynek során a húszéves Mányi Erzsébetet és a fiatal honvédtisztet, Farkas Mihályt kivégezték. Elkalandoztam a képzőművészet területére is, és Herman Lipót zsidó folklórból vett közmondásokat megelevenítő rajzaihoz írtam kísérőszöveget. Előzőleg pedig képmagyarázatokat írtam a 100 kép című fotóalbumhoz, amely a haláltáborok világát idézi meg. Azután ott van a Wallenberg Budapesten című ismeretterjesztő könyvem, korábban pedig még a Szépirodalminál jelent meg az Egy boldog nő című tényregényem. Nagyon sok útikönyvet írtam. A két Berlinről, Bécsről, Münchenről, Majna-Frankfurtról, Bajorországról. Kicsit rám várt, hogy kikutassam ezeknek a helyeknek a magyar történelemhez való kötődését. Ez szolgálat volt, talán még inkább, mint az újságírás.
            – Számomra nemrég derült ki, hogy verseket is írt.
            – Elvétve jelentettem meg, de egy kötetre valót azért össze tudnék szedni. Áprilisban a Fészek Klubban volt a születésnapi estem, ott azzal leptem meg a közönséget, hogy csak verseket olvastak tőlem. Azt hiszem, sikerem volt velük, de azért mégiscsak prózaíró vagyok. Vagy fogalmazzak úgy, hogy nem akartam költeményekkel végképp zavarba hozni az irodalmi ítészeket?
            – Nem igazán lehet tehát beskatulyázni, nemcsak az irodalmi munkásságát, de több könyve valamiképpen az újságírás és a szépírás mezsgyéjén mozog. Sőt néha mintha túlzott szerénységgel „csak” újságíróként akarná magát elhitetni.
            – Hogyan is mondja Ady, aki nem volt túlságosan szerény ember? „Újságírás szerelmemhez örökké hű maradtam.” Nagyon szerettem lapot csinálni, és rengeteget köszönhetek a zsurnaliszta létnek. De onnan valóban nehéz átigazolni az irodalomba – miközben a magyar irodalom java, szinte mindenki az újságírásból vagy a pedagógus pályáról, esetleg mindkettőről került oda. Mégis gyanakvás kíséri az embert: mintha az újságírás gondolati és stiláris sablonjai pikkelyként megtapadnának a bőrön, s nem tudnánk levetni. Persze, hogy más gondolkodásmódot igényel mindegyik, de nem zárják ki egymást.
            – Három olvasói réteg létezik: a kritikusoké, az írótársaké, és szerencsés esetben egy szélesebb kör, a nagybetűs olvasóé. Ezekhez hogyan alakult a viszonya, kiknek az elismerése, véleménye a fontos?
            – Igazából senkié. Az ember pontosan érzi azt, mikor sikerül egy mondatot olyan hajlékonyan megfogalmaznia, mint amilyen flexibilis maga a gondolat. És azt is érzi, mikor nehezül el a tolla, mikor válik a szöveg törékennyé, pontatlanná, mikor nem eléggé sokjelentésű.
            – Említette, hogy egyik könyvét több mint tíz évig írta. Ez azt is jelenti, hogy párhuzamosan több köteten dolgozik? Beavatná az olvasót alkotói műhelyének titkaiba?
            – Mindig több könyvön dolgoztam egyszerre, de hát ezt sokan csinálják. Kolozsvári Grandpierre Emil például készíttetett magának egy szekrényt rengeteg fiókkal, amihez hasonlókat a patikákban látni, és ami az eszébe jutott, amit lejegyzett, azt a különböző fiókokba dobva rendszerezte. Egész életemben olyan szekrényre vágytam, de már biztosan nem lesz. Úgyhogy fejben, dossziékban, computerben tárolom, ami az eszembe jut. Érdekesség, hogy apró csodák gyakran megtörténnek velem. Ha például egy szót keresek, és nem találom, akkor hajnalban, félálomban eszembe jut. Dolgozik az agyam, s hajnalra kiköpi. Néha felírom, s nyugodtan alszom tovább. Számos történet pedig képszerűen jelenik meg előttem, sokszor a legváratlanabb helyzetekben. Ülök, olvasok, s egyszerre csak, akár egy film vagy egy nagyon éles fotó, tisztán, kivehetően megjelenik a kép. A Hajtűkanyart ilyen epizódokból stoppoltam össze, egyfajta szerkesztői munkával. Szavakra, szituációkra is emlékszem, néha párbeszédfoszlányokra. Ezeknek mindig megörülök, mert törekszem rá, hogy azon a nyelven írjak, amit akkor beszéltek, ne forduljon elő kortévesztés. Tudom, mi divatozott a hatvanas vagy nyolcvanas években nyelvileg. Nagyon sok tájszó is eszembe jut a gyerekkoromból.
            – Ha visszatekint eddigi írói pályájára, mi volt benne a jó, és mi volt a rossz? Mit mutat a mérleg?
            – Talán sokan egyetértenek velem a nemzedékemből: mi nem tudtuk igazán kihozni magunkból, ami bennünk volt. Mindig intenzíven éreztem a szabadság hiányát. Számos szellemi áramlatról, ami nyugaton foglalkoztatta a kortársainkat, nem tudtunk, illetve később szereztünk tudomást. Nem méretkezhettünk meg. Nem olyan kiadókkal dolgoztunk, amelyek elvártak, biztattak volna. Soha előszerződésem nem volt könyvre, előleget nem kaptam. Ez annyiból persze jó volt, hogyha lezárt kéziratot vittem, nem lehetett beleszólni, másfelé terelni a cselekményt. Kellett vagy nem kellett. Fárasztó volt, fékezte az embert, hogy három-négy évig vártunk egy kötet megjelenésére. Mindig úgy éreztem, hogy az irodalompolitika csak tűr, megtűr engem, ami másfelől jó volt, mert akit túlkényeztettek, az még nagyobb árat fizetett. Hát igen, idősödve egyre többször kérdem magamtól, hogyan sáfárkodtunk a tehetségünkkel. Kicsit keserű a válasz, mert talán több és jobb telt volna tőlünk, ha a szabadság körülményei között dolgozunk.
2001. június