Fitter Ágnes: Az időben rend van (Az időben rend van)
Amikor kezembe vettem e kötetet, a borítót rögtön megkapónak találtam. Egy kerékpár impresszio nisztikusan elmosódott képe van rajta. Általánosnak mondható tárgy, amit emlékeink tesznek egyedivé. „Csomagtartón ázódtam anyám vagy apám derekába kapaszkodva” – mintha ez a bicikli a címadó versből gurult volna elő. Alatta, talán egy régi írógéppel odakopácsolva, a szerzői név és a kötetcím. De a bicikli üres. „Eltelt a gyerekkor”, apa nincs, anya sincs már, s az érett férfi belenéz a törékenység, a lét és az elmúlás tükrébe. Ahogy Kosztolányi Dezső is tette, s a kötet első verse (Hajnali éberség) őt idézi meg, spirituális kapcsolattal modern és posztmodern, rejtőzködő és kitárulkozó romantika között. E verssel együtt keretet alkot a kötetzáró darab (Ritmuszavar) ezen léttapasztalat megerősítéseként.
Kívülről és távolról nézve könnyű szabályosságot, sorsszerűséget belelátni egy életbe. Belülről és közelről a kép már sokkalta árnyaltabb, reálisabb. Ez a szemlélet a szöveg és befogadója diskurzusának eredménye. Magunkra ismerhetünk benne. Innen tudhatjuk biztosan, akármilyen fegyelmezett áradással halad is az életfolyam, rend csak az idő alapján tehető emlékeinkben, ahogy a könyv címe sugallja.
Rendszer már annál több felállítható, kettő uralkodik e könyvben is: a már említett idő, illetve a versek hat fejezetbe történő besorolása, azonos jelleggel bíró történések, egy életszakasz impresszióinak rokoníthatósága alapján.
Egy impresszió tökéletes megjelenítésére példa e kötetben az Ingek és öltönyök, valamint a Hely című alkotások. Előbbi remekül szintetizálja a külső és belső szemléletet, a kimondás és ki nem mondás erejét, míg az utóbbi vers csupán érzékelések, érzetek felsorolásával teremti meg a plaszticitás élményszerű fokát.
Nyelvi lelemény, hogy a költő néhány versben „grafikai jelek [hiányára] bízza a mondhatatlant” (Ver(s)ziók a halára) vagy a csupán ki nem mondott dolgot. Egyes sorvégeken ugyanis az elválasztójel nem rendeli el útjelzőként a gondolat irányát, hanem az értelmezési lehetőségek rétegeit dúsítja. Az imént említett vers második, letisztultabb és ezáltal erősebb részében ez még inkább érvényre jut. Enyhe disszonancia érezhető a Milyen lesz olvasásakor is, mivel utolsó soraiban kissé megtörik a vers, bár ez az érzet magyarázható a biológia törvényszerűségének „nagydologba” rántó erejével és az itt elért meghökkentő hatásával.
A címekben szereplő nagybetűkön kívül eggyel sem találkozunk a kötetben. Ez jól érzékelteti, hogy életünk folyama megszakíthatatlan. Amíg tart, mindent át kell élni, a veszteséget is, a reményt is, amiről legtöbbször mi magunk is tudjuk, hogy csak még nagyobb fájdalmat hoz. Iszonytató az ember tűnékenységére való rádöbbenés: egy anya elvesztésének kálváriája, a magunk halálának föl-föl bukkanó víziója mások elmúlásában (Másik ajtóban, Majd amikor).
Egyes történések adott pillanatban jelentékteleneknek tűnhetnek, de más megvilágításban – vagy éppen árnyékban – életünk minden momentuma jelentőssé válhat. Ilyen a halál jelenléte (Nem maradt idő) vagy életünk néhány színhelyének súlya: kórház, öregek otthona, életünk pályaudvara és váróterme. A tragikum egyik szelíden komor boltíve két vers egymás után rendezéséből épül. A Várom a telefont zárósora és a Jó lenne már nyitósora megegyezik: „jó lenne már, ha meghalnál, anyám” – kér megváltást a versbeli én nagybeteg szülőjére. Élőholt és élő keresztútja. „Gyerekkorom egéről lepotyogtak a csillagok. már csak a test konkrét a hullaházban, anyám meggyötört teste. […] gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani” (Gyerekkorom egéről). Üres a bicikli, de megint előgurul, s „a mozgásban fölsejlik a mozdulatlanság” (Az ittlét öröme). Ahogy e kötet szövegei által érezhető: az általánosban ott az egyedi, az elmúlásban az öröklét – még akkor is, ha ez az emberi sors állandó ismétlődésétől, újrajátszódásától örök csupán.
SZÉPIRODALMI FIGYELŐ 2011/3
