Fűzfa Balázs: Mindig más (MINDIG MÁS)
Fűzfa Balázs
Mindig más
Ismét megrendítő az új Jenei-kötet. Nehéz volna megfogalmazni, hogy mi az az újdonság, amelyet szerzőnk kitalált, kijelenteni azonban bizonyosan lehet most már, hogy a kétezres évtizedek magyar költészetének egyik legmarkánsabb regiszterében – noha éppenséggel elsősorban a lágyság jellemző a hangjára – olvassuk ezeket az „életképek”-et: „...s a tyúk- és disznóól fölé is átnyúló / padláson fölfoghatatlan mennyiségű újságot és / könyvet találok: régi magazinok, tolnai világlapják, / cowboytörténetek, alvilágiak. feltolok vagy kitámasztok / egy-két cserepet. a tetőt átforrósítja a nap, folyik rólam / a veríték...” (Udvar, 8.).
Idő és emlékezés – hiszen egyszerű ez! Mindannyian ezekből voltunk, vagyunk, leszünk. S ahogyan előbbi halad előre, úgy szaporodik a másik. S ahogyan téblábolunk utóbbiak közt, úgy akadozik a nyelv is, hogy megragadja a megragadhatatlan elmúlást: múltról beszél jövő idejű igealakokkal: „anyám karján ülök. még szépek leszünk” (Fényképek – 10.). De mennyi mindent kifejez egy ilyen grammatikai hiba, melyet a hétköznapi nyelv nem bír el, a vers azonban éppen ettől lesz egyedi – mindennapinak tűnő beszédmódja ellenére is. Mert nem imitálja ezt a beszédmódot, hanem lényegéből fakadóan hiteti el velünk: mindössze ennyi a bennünk lévő (egykori) érzések megfogalmazásának receptje (Óvoda, 11; Rádió, 13.). Egymáshoz kell illeszteni a szavakat a jelenben – úgy, hogy az illesztések közötti rések is eltűnjenek: talán ezért nem kezdődnek a mondatok sem nagybetűvel Jeneinél, hiszen az megakasztaná a múló idő folyamatosságát, az emlékmozifilm pörgését: „...aztán eltelik a gyerekkor, / felnövök, nagyanyám pedig nem öregszik, mert / hajlottabb már nem lehet, több ránc sem fér el rajta, / de azért elzsörtölődik még velünk vagy tizenöt évig. / s amikor meghal, nem nézem meg arcát a ravatalon” (Félelem – 37.).
Amikor tehát Jenei Gyula a jövő idő grammatikai terében írja meg a múltat, akkor bizonnyal arra gondol verseinek lírai énje: akiben egyszerre él – s ez aligha lehet másképp – az Úttörő (72.) és a Gyónás (75.) élményvilága, annak létezésregiszterére talán nem a magány szólama jellemző. Hanem ez a szólam így már, nyelvtani jelekbe kódolva, egyrészt megosztható mindazokkal, akik 1960 körül születtek ebben az országban, másrészt pedig azok számára is okulható tanulságoktól s másképpen át nem élhető hangulatoktól lesz gazdag, akik korábban vagy később látták meg a napvilágot.
Mert Jenei „verses alakban írt prózái” – és nem versprózái vagy prózaversei – olyan természetesen öltik magukba a magyar nyelv lüktetését, hogy minden emlék, mely bennük megfogalmazódik, ezáltal hirtelen kilép a jelentéktelen hétköznapiságból, s az örökkévalósággal találja magát szemben: „...végül apáinknak kicsit / közös fiatalkora köt csak össze minket. vagyis / semmi. amikor ezt írom, apám rég halott / lesz, s már az amerikai csoki ízére sem emlékszem” (Amerikai csokoládé – 89.).
ÉLET ÉS IRODALOM, 2019. 09. 06.
