Turczi István: Hívásra szól a csönd
Jenei Gyula
A teljességet mondani
Turczi István: Hívásra szól a csönd
Csak úgy „gyűrűzik a lét perisztaltikája” Turczi István huszonöt év válogatott verseit tartalmazó kötetében. S micsoda huszonöt év volt ez! Akár duplán is számítható. Ezt az időt próbálja befogni, kimondani lélek-mélytengerekben kutakodva és a racionalitás mozaikdarabkáit illesztgetve a költő, aki korábbi tíz verseskönyvének legfontosabb opusait nem (feltétlenül) időrendbe szedte, hanem töredékességében és továbbírhatóságában is teljességélményt kínáló költészete belső logikája szerint rendszerezte.
A gyűjteményes kötet elején egy fiatalember Szentjóbi Szabó olvasása közben első borotválkozására emlékezik („penge hessenése / majdnem-férfi-arc”; „kétség, elszánt / mozdulatok a fültől / érzéki kerülőkkel / le egészen a gégetőig/ / elmetszett indulatok”). Finom áthallás: borotva metszette apró seb és a majdnem-lemetszett fejű jakobinus – ám ez még csak játék, játékhalállal való incselkedés, s a villanyborotva választásának komfortja vagy kompromisszuma is szereppróba. Az Álom utáni beszéd lírai énje viszont temetésekre jár, s az ironizáló hang valamit leplez – talán a megrendülésen való meglepődést, annak a megtapasztalását, érzékivé válását, hogy mások halála rákopírozódik saját sorsunkra, mintegy megelőlegezi azt. Ez már valóságos, megélt, megértett(?) viszony az elmúláshoz. A felkelés egyre „keservesebb”, a reggeleknek monoton koreográfiája van: „a villanyborotva zümmögése, a vizelési ingerek. / Tükörbe nézek: monszun utáni pálmaketrec. / Szemem szürkül és behálózzák a hajszálerek.” … „Egy ideje nem tetszem magamnak. Szomorú ez / és kissé tán nevetséges.” … „De legalább új viszonyba kerülök magammal –”.
De legalább új viszonyba… Közhely, hogy a költőnek a világ teljességét kell versbe mondania, s meglepő, hogy Turczinak mennyire jól sikerül. Meglepő, mert Turczi István költőt (aki egyébként regényeket, színdarabokat hangjátékokat is ír, és többek között héber, ausztrál, finn szerzőktől fordít), mintha kissé háttérbe szorítaná Turczi István, a Parnasszus című költészeti folyóirat főszerkesztője, ismert irodalomszervező, tévés személyiség, közéleti ember, show man (aki futballberkekben is fontos tisztséget vállal, s pár éve a Play Boyt is szerkesztette). Pedig lírája nagy(obb) odafigyelést érdemel.
Turczi nem csak a létezés, de a költészet teljességét is birtokba kívánja venni. A kötetnyitó versben „időszomj” van és „rögeszmerend”. „Mintha pillangók vernének / üstdobot”; a záróban „csermelycsönd / végtelen belső zubogás”, s „bármekkorát fordul a világ / a karosszékben akkor is megnyugtató / elragozni egy latin igét”. Mégsem mondhatjuk, hogy a megnyugvás felé tart ez a költészet.
A válogatás nagy része szabadversekből áll (csak ritkán választ kötött formát a szerző), s ott hullámzik bennük a beat-nemzedék, Ginsberg és Gregory Corso nonkonformizmusa, Pilinszky keresése, Csoóri Sándor hatalmas lélegzetű képei, Platon rezignáltsága, Vas István elégikusságból folyvást felcsapó reménye. Turczi otthonosan mozog a magyar (s világ-) irodalmi hagyományban – sosem kirekeszt, inkább szintetizál. Nem csak szerkesztőként, költőként is. SMS-verseiben Utassyt ugyanúgy megszólítja, mint Tolnai Ottót, Tandorit, Kántor Pétert, Faludyt.
Tematikája pedig az őstengerek békéjétől („kétszázmilló évvel az utolsó háború előtt”) a „nullásgépkorszakig” („csomósodik a csend”) terjed. De ha már a csendnél tartunk, a borítóra kidobott öt összetétel („…csendfeszület…csend-honvágy… pókcsönd…ásványi csönd…fallikus csönd”) is pontosan jelöli a kötetben tetten érhető életérzéseket, a világbizonytalanságot, amelyen mégis átsüt az emberi kultúrába, a költészetbe vetett (szinte abszurd) hit.
Mint a versválogatás végére illesztett borzongató, az Apokalipszis, most című lírai esszén is, amely szeptember tizenegyedike és az azt követő napok belső történéseit dolgozza föl. Egy felkérésre a költő éppen a tíz (általa) legszebbnek, legfontosabbnak, „leglegnek” tartott huszadik századi magyar nyelven írt költeményt válogatja és látja el kísérő jegyzetekkel, amikor beüt a káosz, leomlanak a tornyok. Beteljesedik Pilinszky látomása („hangokat ad egy torony teste”), de az élet megy tovább: versek íródnak, olvasódnak, s néha (nem csak különleges pillanatokban) felértékelődnek.
Turczi István: Hívásra szól a csönd. Noran Kiadó, Bp., 2004
