Azért furcsa kicsit
Voltak ezek a könyvheti rendezvények. Mind máshogyan érdekes, másként jó. Nem hiszem, hogy sokaság tesz csuda dolgokat, szerintem, ha egy-egy találkozóra páran jönnek el, az is lehet olyan értékes, sőt értékesebb, mint máskor akár ötven-hatvan érdeklődő. A minőség és mennyiség kérdése sosem egyszerű.
Szegény Somlyó György emlékeimben már mindörökre úgy üldögél az egyik szolnoki könyvhéten (nyolcvanévesen, műanyagszékén, fehér öltönyben) egy kerek órahosszát, ennyit jelöltek ki neki dedikálóidőnek, hogy a kutya sem megy oda hozzá.
Érteni vélem, hogy Faludy Györgyre tömegek voltak kíváncsiak, ha valahol találkozóra hívták. Szépen tudott történeteket mesélni. De nem ez volt a lényeg! Még kevésbé, hogy milyen verseket írt. Hanem az az őszezüst haj, azt nem lehetett összetéveszteni, meg hogy aggastyán emigráns, aki nyugatról jött haza, és nem hordott zoknit. Aztán később milyen ágyékbizsergetően fel lehetett háborodni, hogy kilencvenévesen feleségül vesz egy huszonéves csajt. Hogy csinálják, hogy bírja az öreg, egyáltalán, csinálják-e? Emlékszem, amint fiatal nők Faludy képes albumát lapozgatják, és sóhajtoznak, istenem, micsoda pasi (lehetett) ez! De hogy hányan olvasnak Faludy-szonettet, vagy csak a Villon-átiratokból rémlik valami? Ne legyünk naivak!
Aztán vannak írók, akiknek a találkozóira politikai elkötelezettségből járnak emberek. Járjanak, egészségükre!
De mi van az irodalommal? Azt tanulni kell az iskolában; a magyartanárok lelkesen vagy ásultan lenyomják az anyagot: az Adyt, meg az Atillát, s a többieket.
Észrevették, milyen sokan Attilázzák József Attilát? Ezt nagyon utálom ezt. Mintha bizalmas viszonyba lennének, mintha egy kocsmába jártak volna. És hogy tudnak lelkesedni a verseiért: a költőzseni, aki nem hibázik. De azért hozzáteszik, nehéz ember volt. Meg beteg. Hivatkozzák a rossz pszichiátereket, akiknél József Attila sokkal többet tudott. Hogy magát nem tudta megmenteni a környezetétől? Istenem, hát ki tudja?
Szóval, itt volt a könyvhéten Jónás Tamás, aki nagyon nagy költőnek gondolok (sznobizmusból sokan J. A.-val emlegetik egy lapon – s róla is hírlik, nehéz ember). Páran voltak rá kíváncsiak a szolnokiak közül. Páran. Az értelmiség és a magyartanárok (akik közül pedig annyian imádják „Attilát”) nem tolakodtak a Jónás-esten. Pedig ritka szellemi élmény volt hallgatni Jónás gondolatait. A pontos mondatokat, amelyekben oly tisztán volt benne a szív és az agy.
Nem várom én senkitől, hogy irodalmi rendezvényre járjon. Hisz annyi fontos dolog adódhat. Sőt, azzal is teljesen megengedő vagyok, ha magyartanár vagy (magyar) értelmiségi nemigen jár irodalmi estre. Elvégre az igazi találkozás a művekkel kell, hogy megtörténjen. De hogy a sok-sok magyartanár közül talán senki nem jött el, az azért kicsit furcsa.
Vajon tudják-e az irodalmat tanítók, kicsoda Jónás Tamás? Egyáltalán, mennyire járatosak a kortárs irodalomban? S ha igen, miért nem szólnak a diákoknak, menjetek gyerekek? Vagy inkább, hogy gyertek? Vajon ki mit gondol: Balassi verseivel, Katona drámájával vagy inkább Jónás írásaival szerettethető meg az olvasás a középiskolásokkal? Olvasó, gondolkodó, érzelmeiben eligazodó embert nevelnek-e az iskolákban, vagy fontosabb, hogy néhány életrajzot, fogalmat bemagoljanak a gyerekek?
Az esten szóba került, hogy Jónásnak egy-két éve kemény élethelyzetei adódtak. Azt mondta, akár beléjük is halhatott volna. De – valahogy így fogalmazott – az nem az ő baja lett volna, hanem, s itt a közönségre mutatott, az önöké, a tiétek.
A művész is az adott kor tüneteit hordozza, de érzékenyebb, s hamarébb belepusztul. Mert vajon nem a környezetébe (a társadalomba, történelembe) döglött bele Csokonai, Petőfi, Radnóti, s persze József Attila is.
Az Attila. Akit messziről annyira tudunk szeretni. Akinek szép és igaz verseit annyira átérezzük. Szívünkre vesszük, mondjuk.
Naná, azért bolondok nem vagyunk, hogy a vállunkra vegyük a költők sorsát. A végén még az embert is meglátnánk – a tükörben.
