Úgy halt meg, ahogy élt
2009-04-17
A rádióban hallom, hogy egy bolíviai szállodában lelőttek két magyart is, akik merényletet készítettek elő az elnök ellen. Beugrik egy arc. Pár éve a szolnoki Tisza(p)art moziban vetítették a Chico című filmet, amely annak a fiatalembernek az életrajzára épül, aki a főszerepet is eljátszotta. A vetítés utáni közönségtalálkozón ott volt Fekete Ibolya rendező társaságában ő is: Eduardo Rózsa-Flores.
A film a délszláv háború iszonyatáról szólt, a hovátországi Szentlászló ostromáról, arról, hogyan keveredett a horvát katonák oldalára ez a bolív-magyar újságíró fiú, aki később az ezredesi rangig és a horvát állampolgárságig vitte. A többször megsebesült veterán a közönségtalálkozón beszélt az életéről: Dunába lőtt zsidó nagypapa, Bolíviába menekült kommunista apa, jómódú, katolikus, dél-amerikai anya, országváltások, Chille, onnan Allende megölése után Magyarországra költözés, ezredfordulós kalandregény. Beszélt Dél-Amerikáról, ahol az egyház is baloldali, s akkor még, úgy emlékszem, ő is az volt. Kereste magát. A társadalmi igazságról való gondolkozás szélsőségei pedig, mint tudjuk, valahol összeérnek. Jó volt hallgatni, szenvedélyesen beszélt, logikusan.
A közönségtalálkozó után csináltam vele egy rádiós interjút. Emlékszem, megkérdeztem tőle, milyen érzés megölni egy másik embert. Merthogy sokakat megölhetett. Nemcsak a délszláv harcokban. Nem emlékszem, hogy mit válaszolt. Hogy milyen érzés. Pedig sokszor meghallgathattam a szalagot, mert a mikrofonengedélyem kérelméhez azt a hanganyagot csatoltam.
Sokat töprengtem a kézszorításán. Talán ő volt, aki a legtöbb embert megölte azok közül, akikkel kezet fogtam. S nem éreztem utálatot, iszonyatot. Rokonszenves férfi volt.
Szóval beugrik az arc: Eduardo Rózsa-Flores-é, és miközben hallgatom a Déli Krónika tudósítását, talán hangosan is kimondom a nevét, pedig egyedül vagyok a konyhában. Csak nem őt lőtték le a bolíviai kommandósok? Felkavar a története. Eszembe jut Che Guevara. A szent, a legenda, a pólódísz arc. Őt is Bolíviában gyilkolták meg. Eszembe jut a hit, hogy lehet igazságosabb társadalom. Az öntörvényű emberek. A szabadságvágy.
Hallgatom a híradásokat. Rákeresek a neten. Eduardo Rózsa-Flores, a kommunista, a forradalmár, a pesti egyetem utolsó KISZ-titkára, aki ki tudja milyen titkosszolgálatokkal tartott kapcsolatot, a költő, a blogíró, a jobboldali, a konzervatív, a horvát nemzeti hős, a muzulmán, aki halálakor még kábítószer-csempészet gyanújába is keveredett. Micsoda végletek egy emberben! Vagy ez mind bennünk is van? Csak elfojtjuk magunkban a végleteket? Közönyből, gyávaságból?
Ki volt valójában Eduardo Rózsa-Flores? És kik vagyunk mi?
Pár hónapja Kemény István írásait olvasgattam. Egyik novellája hősében ráismertem Eduardo Rózsa-Flores-re. Íme egy részlet: „A múltkor a barátaimmal arról beszélgettünk, hogy nem vettük-e el a kedvét a versírástól valakinek, aki aztán később bosszút áll.
Végigpörgetünk nyolc-tíz nevet, akiket az évek során kiutáltunk magunk közül, mert ostobák voltak, tehetségtelenek, nagypofájúak, és nem írtak jó verseket. Lett azóta belőlük tévés, fotós, csillagász és politikus. De le se szarnak azóta, erre jövünk rá. Lehet, hogy bennünk van a hiba? Felmerül a lehetőség, hogy nem is rajtunk verik le, hanem a világon. Mint Lenin, akit Tristan Tzara nem vett be a dadaizmusba, pedig együtt sakkoztak Svájcban. Vagy ha Hitler Bécsben marad expresszionistának. Akkor talán nem is lett volna fasizmus, kommunizmus, háború, többen lennénk százötvenmillióval. Most már mindegy, de legközelebb erre is oda kell figyelni.
Á, köztünk nem volt még ilyen! De azért István tud egy gyanús esetet. – Federico Latin. Így hívják. Az egyetemről ismerem. A külseje alapján dél-amerikai indián…”
